Chapter twelve

Sziasztok!:)
Kicsit későn,de megjöttem az új résszel!:)
Ismételten szeretném megköszönni a véleményeket!Nagyon jól esett!:D
Persze ezután is szeretném kérni!Mint mármondtam,sokat számít!
Jó szórakozást!:D


Nem tudtam mire gondoljak.Szokásomhoz híven rögtön a legrosszabb dolgok jutottak az eszembe amitől rettegtem.Lábaim a földbe gyökereztek miközben az ismeretlen még mindig a bejárati ajtót püfölte teljes erejéből.Nagy levegőt vettem és lassan elindultam az ajtó felé.A fejem sajgott.Tudtam,hogy ennek nem lesz jó vége.Jaj Chris hol vagy már?!Hol vagy amikor szükségem van rád?Már csak pár centi volt köztem és az ajtó között.A látogatóm pedig egyre türelmetlenebb volt.A szívem a torkomban dobogott.Zaynre gondoltam.A csillogó barna szemeire.
A kopogás hirtelen megszűnt.Csend.Csend mindenhol!Mi folyik itt?Mi ez az egész?Az ajtó egyszer csak kivágódott,majd erősen a falnak ütődött.Összerezzentem mikor megláttam a hatalmas embert magam előtt.Simán a föld alá nyomott volna akár a kisujjával is.
-Hol van?!-kérdezte mérgesen.
-K...ki?-dadogtam.
-Ne játszd nekem itt a hülyét kislány!-kiabált.-Hol bujkál?!-lépett közelebb.
-Fogalmam sincs miről beszél.-mondtam halkan.
Mérgesen nekem támadt,majd a falnak nyomott. Ujjai erősen körülfogták a nyakamat.
-Ha nem mondod meg most azonnal,hogy hol van,esküszöm megöllek!-szűrte a fogai közt fenyegetően.
-De mégis kicsoda?-leheltem.
-Ne szórakozz velem!-kiabálta az arcomba, majd még erősebben szorította a nyakamat.Már szinte alig kaptam levegőt.Lehunytam a szemem.Reménytelenül próbáltam hátrálni karjaiból,de a fal nem engedett tovább.Vége?Most,amikor már azt hittem végre újra van remény?Hogy van MIÉRT élnem?Vége?Nem láthatom többé Őt?Ennyi?Nem.Még nem akarok meghalni.-Szóval nem beszélsz?Hát legyen!-mosolygott,majd előhúzott a zsebéből egy kést.Szemeim tágra nyíltak.-Akkor majd én kiszedem belőled.-mondtam,majd lassan végighúzta a pengét a csuklómon.Felszisszentem,mire ő nevetni kezdett.Élvezte,hogy kínozhat.Élvezte minden egyes mozdulatot,mellyel kárt tehetett bennem.Éreztem,hogy így volt.Egy pszichopatával álltam szemben.Egy őrülttel.Egyszer csak meghallottam az autó zaját kintről.Feléledt bennem a remény.-A francba.-dühöngött,majd levette rólam kezeit.-Legközelebb.-emelte felém a kést.-Nem úszod meg ennyivel!-mondta,majd elrohant.
Kétségbeesetten kapkodtam levegő után,miközben a vért próbáltam eltüntetni a kezemről.Felugrottam,és rohantam a konyhába.A kezemet hideg víz alá tettem,majd elővettem a kötszert.Sietnem kellett.Nem hagyhattam,hogy Chris ezt meglássa.
-Hát te?-hallottam a hátam mögött a bátyám hangját.-Mi történt?-léptei egyre közelebb visszhangoztak a fülemben.
-Semmi!
-Te jó ég Alice mit csináltál?!-kérdezte mikor meglátta az egészségügyi dobozt mellettem.
-Csak egy kis baleset.Elvágtam a kezemet.Nem nagy baj!
-Biztos?
-Persze!
Próbáltam egy megnyugtató mosolyt küldeni felé,de nem hiszem,hogy elég meggyőző lettem volna.Ugyanis még mindig azzal a gyanúsító tekintettel nézett rám.
-És mégis mivel vágtad el a kezed?
-Késsel.
-Jobban is vigyázhattál volna magadra!
-Nem figyeltem eléggé.
Egy sóhaj kísértében elhagyta a konyhát.Valami azt súgta,nem úsztam meg ilyen könnyen.Nem hiszem,hogy elhitte a hazugságomat.Túl jól ismer ahhoz,hogy tudja mikor mondok igazat,és mikor nem.Amúgy sem tudtam soha hazudni.A lelkiismeretem túl tiszta ilyen mocskos dolgokhoz.
-Megyek megfürdök.-mondtam miközben gyorsan elhaladtam a kanapé mellett,amin ő már szétterülve a TV-t bámulta.
-Rendben.
Felrohantam,majd bezártam magam mögött a fürdőszoba ajtaját.Fáradtan meredtem magam elé.Ki lehetett ez a pasas?És vajon kit keresett?És miért pont nálam kereste azt az illetőt?Miután feltettem magamnak a szokásos milliónyi kérdést,amire mellesleg a válaszok ismét rejtve maradtak,feltűztem a hajamat.Hátrahőköltem mikor megláttam a lila ujjnyomokat a nyakamon.Végigsimítottam a sajgó területen.Még jó,hogy ez Chrisnek nem tűnt fel.Szerencsére a hajam teljes mértékben eltakarta.Éreztem,hogy a levegőm megint fogytán van.Mintha újra fojtogatna.A gombóc a torkomban egyre nagyobb és nagyobb lett.Ordítani tudtam volna.Csak úgy a földhöz vágni magam,és ordítani mindent figyelmen kívül hagyva.Megszabadulni ettől a kínzó fájdalomtól.Nem a fizikai fájdalmakról beszélek.Hanem ami belül van.Amit ma sikerült kissé elnyomnom a lelkemben a zene hatására.Visszajött és nem hátrál.Könyörtelenül lecsap ahogy mindig is szokott.Nem törődik azzal,hogy tönkretesz.Csak úgy felemészt.Minden figyelmeztetés nélkül.De mindegy is,hisz mit számít?Egyszer úgyis meghalunk nem?Az az "egyszer" pedig bármikor lehet.Akár ebben a pillanatban is.


-Én most megyek.Ha bármire szükséged van,hívj és azonnal jövök rendben?-búcsúzkodott Chris miközben egyik lábával már ajtón kívül ácsorgott.
-Rendben!-kétségbeesetten próbáltam hajammal eltakarni a tegnapi sebeket.
-Szia Hercegnőm!-mosolyogva visszafutott egy pusziért,majd az ajtót becsukva maga után elment.EGYEDÜL.Megint.
A mai napra semmi különösebb dolgot nem terveztem.Délelőtt megfőztem az ebédet,azután pedig szennyest mostam és porszívóztam.Olyan vagyok,mint egy háziasszony.Bár valakinek ezt is meg kell csinálnia.Általában a házimunkát elosztjuk Chrissel,de most itthon vagyok egész nap rám marad.Legalább addig is hasznossá teszem magam.
Miután végeztem mindennel elhatároztam,hogy elmegyek sétálni.Olyan szép idő volt kint ismét,hogy nem hagyhattam ki ezt a kínálkozó alkalmat.Bár a tegnapiak után eléggé féltem egyedül az utcára merészkedni.De nem érdekelt.
A járdán sétáltam lassan a kedvenc számomat dúdolva.Az emberek néztek.Feltűnően bámultak.Mintha valami természetfeletti lény lennék,akit ki kéne irtani.
Mikor elhaladtam az edzőterem előtt,szemeim rögtön megtalálták a csodálatosan ragyogó barna szempárt.Egy pillanatra megálltam.Nem  mehetek csak úgy be.Mégis mit gondolna?Megráztam a fejem,majd újra útnak indultam.De hallani akarom a hangját.De nem láthat meg így.Óvatosan a nyakamhoz nyúltam,majd kitapintottam a lila területet.Keserves arckifejezésemmel találtam magam szembe az üvegajtón,melynek túloldalán ott volt az,akire most vágytam.Akit most legszívesebben magamhoz öleltem volna.Éppen valamit magyarázott egy kisebb termetű vékonyka fiúnak.Pár évvel lehetett fiatalabb,mint Ő.
Még csak véletlenül sem mosolygott.Egy görbe vonal sem jelent meg a száján.Ismételten csak a fájdalmat láttam semmi mást.A keserű,árulkodó fájdalmat.Az egyetlen vigasztaló dolog ebben az,hogy én is ezt érzem.Tudom min megy keresztül.Vagyis sejtem.A bekötött kezem már a kilincset súrolta mikor hirtelen rám nézett.Szívem feldobbant,a lábaim pedig készültek felmondani a szolgálatot.Az az erő ami hatalmába kerített tetszett.Tetszett ez a magatehetetlenség.Mintha ő irányítana.Mozdulni sem tudtam.Pár másodpercig habozott,majd lassú léptekkel elindult felém.