II./Chapter twenty-three

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Hosszú idő után ismét megérkeztem az új résszel.
Remélem, nem nehezteltek rám és azt is remélem, hogy tetszeni fog!
Jó olvasást!
HAVE FUN




Három hét telt el azóta, hogy Zaynnel megbeszéltük a dolgokat és minden a helyére állt. Ez azóta is tart. Liam kivett egy saját lakást és elköltözött tőlünk. Próbáltuk maradásra bírni, de valahogy nem sikerült rászednünk. Azt mondja, a saját lábára kell állnia és irányítania a sorsát. Nem leszünk mindig mellette, és ebben igaza is van. Persze meglátogat majd. Hisz megígérte.
Chris talált egy igazi barátnőt, akivel most még csak ismerkedik, de nagyon aranyosnak tűnik. Zayn és én pedig próbáljuk feldolgozni a gyász szörnyű fájdalmait.Szerencsére itt vagyunk egymásnak és így sokkal könnyebb megküzdeni vele. Megbeszéltük, hogy idővel majd újra próbálkozunk ezzel az egésszel, de egyelőre hagyjuk pihenni a dolgot.Nem akarom, hogy bárki pótolja Őt.
-Ne segítsek?-kérdezte Zayn. Éppen a rakodtam ki a mosogatógépből.
-Nem kell, köszönöm.-mosolyogtam rá.
-Olyan jó végre ezt a görbe vonalat látni az arcodon.-mondta vigyorogva miközben mellém sétált és megfogta a kezem.
-Köszönöm, hogy itt vagy mellettem.-öleltem át a derekát, majd arcomat a mellkasába fúrtam.
Nem szólt semmit, csak szorított jobban magához.
-Egyedül maradtunk.-sóhajtott.-Mindenki elment.
Felnevettem.
-Végre egy kis nyugalom.
-Végül is.-nézett a szemembe.-Ma este elvihetem Kegyedet vacsorázni?
-Örömmel fogadnám.
Szemei ragyogtak. Újra látom benne azt a boldogságot, amit már oly' rég nem.
-Hívtam anyát az előbb, de nem vette fel. Remélem nincs semmi gond.-töprengett miközben a mobiltelefonja képernyőjét nézegette.
-Biztosan csak túl elfoglalt. Ne aggódj!
-Remélem igazad van.-mosolyodott el.-Megyek, megpróbálok alkotni valamit, mielőtt készülődni kezdek.-mondta, majd fölém hajolt és puszit nyomott a homlokomra.
-Én meg rendet rakok még.
Miután Zayn eltűnt az emelet utolsó lépcsőfokáról is, sarkon fordultam és folytattam amit elkezdtem. Mióta Harry elment, nem is fogtam gitárt a kezemben. Ez a része az életemnek valahogy megüresedett nélküle. Nem hallottam róla semmit. Nem mintha elvárhatnám tőle, hogy minden nap jelentsen, hogy hol van. Nem éppen erre gondoltam, de azért reméltem, hogy nem csak úgy elsétál az életemből. Reméltem, hogy néha-néha egy üzenetet dob, hogy mi van vele. De nem várhatom el tőle. Hisz nem vagyok az anyja, vagy ilyesmi. De attól még hiányzik.
A csengő hirtelen zenélése szakított félbe a rendezkedésben. Alig léptem egyet, újra megszólalt. Vajon mi lehet annyira sürgős?
-Mész Al?!-kiabált az emeletről.
-Igen!-válszoltan tüstént miközben igyekeztem minél előbb az ajtóhoz érni. Megragadtam a kilincset és lassan kitártam a hatalmas fadarabot.-Zayn!!!-sikítottam azonnal, amint Ed vérrel áztatott arca abban a másodpercben az elmémbe égett. Remegett. Nem tudtam, hirtelen mihez kapjak. A pulzusom száz százalékig az egekben szárnyalt. A szívem majd' kiugrott a helyéből. Zayn azonnal mellettem termedt s behúzta Edet a házba.
-Ed!-szólongatta, de semmi válasz. A fiú teljes sokkban volt.-Ed!-próbálkozott újra, de semmi.
-Szerintem vigyük fel őt és mosdassuk le.-néztem Zaynre, akin nyilvánvaló volt, hogy jobban megrémült, mint én.
-Jó.-mondta, majd felvette őt s rohant vele a füdőbe. Míg ő lemosdatta Edet, én próbáltam híni az anyukáját, nem sok sikerrel.Nem vette a telefont. Vajon mi történhetett?
-Alice!-kiabált Zayn.
-Jövök!-ledobtam a mobilt a kanapéra, majd amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam a fürdőszobába. Már törülközőbe volt tekerve, mikor benyitottam.
-Folyton azt ismételgeti, hogy anya.
-Hiába hívom, nem veszi.-súgtam a fülébe, de közben egy percre sem tudtam a pillantásomat levenni Ed megüresedett tekintetéről.
-Mi legyen?-kérdezte.
-Itt marad. Nem küldhetjük sehová.
-Lehet, hogy szólni kéne a rendőrségnek.
-Előbb talán nekünk kéne utánajárni, hogy mi történt az anyukájával.
-Szerintem nem jó ötlet odamenni.
-Jó, ezt ne most beszéljük meg.-kerültem ki, majd a kezeim közé vettem a még mindig remegő kisfiút és átsétáltam vele a szobánkba.-Ed!-szólítottam meg kedvesen miután letettem őt az ágyra.-Hallasz engem, ugye?-semmi reakció. Megrémített az az üres tekintet.-Csak bólints, ha igen. Kérlek.-két percen át csak bámult rám. Mintha semmit nem értene abból, amit mondok, majd lassan felém nyújtotta a kezét. És lehúzott maga elé. Egészen a füléig kellett hajolnom.
-Azt mondták, nem beszélhetek.-suttogta rekedt hangon, amitől engem rázott ki a hideg.
-Ki mondta ezt Ed?-suttogtam vissza.
-Egy férfi.
-Hogy kerültél hozzánk?-kérdeztem miközben visszaegyenesedtem, hogy a szemébe tudjak nézni.
-Nem beszélhetek.-ismételte magát, mint egy robot.
Megrémültem. Vajon mi történhetett amitől Ed ennyire...furán viselkedik?
-Nem kéne orvoshoz mennünk vele?-kukkantott be Zayn.
-Nem tudom.-sóhajtottam tanácstalanul miközben őt néztem. Lehet, inkább egy pszichológusnak kellene látnia. De mi sem tudjuk megmagyarázni, miért viselkedik így. Úgy pedig semmi értelme nem lenne az egésznek.
-Szerintem várjunk vele. Hívd fel Liamet.
-Minek?
Felálltam és kihúztam őt a szobából.
-Jó lenne, ha elmennétek arra körülnézni, én addig itt maradok vele. Nem szívesen hagynám egyedül.
-Rendben. Akkor hívom őt.-fordult meg, majd lerohant. Indultam volna vissza Edhez, de láttam, hogy az ajtóban áll. Még mindig a törölközőt szorongatta magán.
-Gyere Ed, adok valami tiszta ruhát.-nyújtottam a kezemet, mire ő félénken megragadta azt.-Aztán ha gondolod, még beszélgethetünk.
-Nem szeretnék.-rázta a fejét.
-Akkor mit szeretnél csinálni?
-Nem tudom.
Visszamentünk a szobába és válogatni kezdtem Zayn ruhái közt. Nem gondoltam  azt, hogy esetleg akad olyan, ami jó lesz Edre. De igyekeztem valami olyat találni, amit nem a földön húz.
-Tessék.-mosolyodtam el miközben áthúztam a ruhadarabot a fején.
-Köszönöm Alice.-mosolygott ő is.Nem hittem volna, hogy én ezt még ma látni fogom.
-Na gyere! Nézünk valami jót a TV-ben.
-Oké.-hajtotta le a fejét, majd elindultunk a nappaliba, ahol Zayn lázasan nyomogatta a mobiltelefonját.
-Na?-kérdeztem.
-Nem veszi. Az SMS-re sem válaszol. Megőrülök!
-Ne mérgelődj.-simítottam végig a vállán.
-Látom találtál ruhákat.-mosolyodott el mikor megpillantotta mögöttem a szégyellős kisfiút. Egyáltalán nem hasonlított arra a gyerekre, akit én ismertem meg annó a parkban.
-Igen.
-Szerintem elmegyek hozzá autóval és megnézem, mi a helyzet.
-Rendben.-sóhajtottam.-De nagyon vigyázz magadra kérlek.
-Vigyázni fogok.-nyomott egy puszit az arcomra, majd lehajolt, hogy Ednek is adhasson egyet, de hiába. Elfordította a fejét. Helyette inkább a fejét simogatta meg, majd az ajtó becsukásával eltűnt a szemünk elől.

II./Chapter twenty-two

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Ne haragudjatok a több hónapos kimaradásért. Nagyon köszönöm, hogy még ennek ellenére is velem maradtatok.
Most jöttem az új résszel, remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
HAVE FUN!








Egy hét...
Két hét...
És a harmadik...
Az idő csak telt, én pedig még mindig ugyanabban a stádiumban remekeltem otthon. Bőgés, evés (néha), alvás (ha sikerült). Napokig nem szóltam a temetés után senkihez, csak ültem a szobámban egyedül és azon gondolkoztam, vajon miért engem büntet a sors ilyen dolgokkal. Vajon milyen szörnyűség vár majd rám ezután?
-Én ezt nem bírom tovább!-csapott az asztalra Liam mikor már a negyedik csomag zsebkendőt gyűrtem össze.-Tudom, hogy fáj! Tudom, hogy nem egyszerű! De ne csináld már ezt kérlek!
-Liam! -szólt rá rosszallóan Chris.
-Nem tudom,  ti hogy bírjátok őt nézni,  de nekem elegem van. Öltözz Alice! -parancsolt rám.
-Mi? Minek?
-Elmegyünk sétálni.
A lépcsőházban hirtelen megjelent  Zayn is. Már napok óta valam fontos munkán dolgozik éjjel-nappal. Szemeiben a szokásos aggodalmat láttam. És persze az elmaradhatatlan fáradtságot. Annyira szerettem volna segíteni neki,hogy könnyebb legyen.
-Liamnek igaza van Pöttöm. Jót tenne egy kis friss levegő.
-Rendben. -hajtottam le a fejem. Felálltam és elindultam felfelé. Útközben Zayn megfogta vékonyka kezemet és követett a szobába.
-Ne haragudj,  hogy mostanában sok dolgom van. -huppant le az ágyra miközben öltözni kezdtem.
-Nem haragszom Zayn.  Megértem. Nem kell ezért bocsánatot kérned.
Megfogta a kezem és óvatosan az ölébe ültetett.
-Hamarosan megtartjuk as esküvőt és olyan gyönyörű helyre viszlek,  amilyet még soha nem láttál.
-Nem akarok esküvőt.-álltam fel,  majd az ablakhoz sétáltam.
-Tessék?-kérdezte meghökkenve.
-Nem akarok ünnepelni. Főleg nem boldognak lenni, mikor elveszítettem a fiamat.
-Alice.-hajtotta le a fejét.-Örökké nem gyászolhatod.
-Dehogynem.-fordultam felé azonnal.-Meghalt Zayn. Téged ez nem is érdekel?-estem neki hidegen.
-Ne merj nekem ilyet mondani!-pattant fel.-Az én fiam is volt!Ne hidd már azt folyton, hogy minden csak rólad szól!-arca keserűvé vált miután ez a mondat elhagyta remegő ajkait.
-Tudod mit Zayn?-kérdeztem szomorúan miközben leakasztottam a kabátomat a vállfáról.-Nekem ez már túl sok. Elég. Csak egy kicsit -néztem rá könnyes szemmel.-hagyjuk egymást, jó?-mondtam, majd hátat fordítottam neki és elindultam lefelé Liamhez aki már készen várt az ajtóban.
-Menjünk.-simított végig a hátamon, majd kiterelt az ajtón és a kocsijába ültetett.
-Hová viszel?-kérdeztem rekedt hangon ahogy kitolattunk az útra.-Azt hittem, sétálni fogunk.
-Egy nyugodt helyre ahol kicsit elfelejted a dolgokat.-válaszolt, de rám sem nézett. Csakis az utat figyelte. Még csak a rádió sem szólt. Egyedül a motor búgását lehetett hallani amit pár perc múlva az esőcseppek folyamatos zaja is elnyomott.-Baszki.-mérgelődött.-Pont most kell, hogy essen?!-ütött a kormányra.
-Nyugodj meg.-mondtam, majd felkapcsoltam a rádiót és halkra tekertem a hangerőt.
-így nem tudok veled sokmindent kezdeni.
-Akkor üljünk itt csendben.
-Na biztos.-nevetett, majd ismét elindultunk a főúton. Nagyot sóhajtottam miközben hátradőltem az ülésben.
-Most hova megyünk?
-Nyugodj meg és dőlj hátra.-mondta, majd ismét az útra koncentrált. Nem tudtam nyugodt maradni. Valahogy túl idegennek tűnt ez a helyzet. Liam nem szokott csak úgy elvinni otthonról, hogy nyugodjak meg. A hirtelen fékezés miatt előre csúsztam az ülésben, ugyanis elfelejtettem bekötni magam.-Biztonsági öv.-mormogta, majd leállította a motort. Ahogy felkaptam a fejem, rögtön ismerős lett a hely. Zayn munkahelye.
-Minek jöttünk ide?-néztem rá értetlenül.
-Ne kérdezz már annyit.-sóhajtott.-Csak gyere!
Mit tehettem mást, követtem őt. Nem mintha akkora kedvem lett volna ehhez. Az utóbbi pár napban inkább csak elbújtam volna valami sötét helyre, ahol senki sem lát és sírtam volna. Igazán jót tett volna. De nem találtam ilyen helyet.
Liam előhúzta a kulcsait, majd egy mozdulattal kinyitotta az ajtót.
-Honnan...-mogorva tekintete belémfolytotta a szót.-Értem.-bólintottam miközben beléptünk a sötét helységbe. Miután rátalált egy villanykapcsolóra, Zayn irodája felé kezdett vonszolni.
-Na.-kiáltottam fel az erős szorítás hatására.
-Bocs.-nyögött egyet, majd ott is felkapcsolta a lámpát és egy vad mozdulattal kirántotta a fiókot a helyéről.-Gyere ide Al!-parancsolt rám. El sem tudtam képzelni, mit kar mutatni. Lassan mellé sétáltam és óvatosan bekukucskáltam a fiók belsejébe. A legkevésbé várt tartalom fogadott.
Tele volt fotókkal és levelekkel. A mi közös fotóinkkal.-Látod ezt?-nézett a szemembe.-Ezt azért mutatom meg, hogy térj végre észhez Alice. Szörnyű tragédia, ami veletek történt. De akkor sem tart örökké. Nem hagyhatod, hogy közétek álljon.
Szemeim megteltek könnyel ahogy a kezembe vettem és végignéztem a képeket. Nem is emlékszem tisztán, mikor készültek ezek. Volt köztük pár friss, de nagy része inkább az elejéről való volt.
-Zayn nem azért csinálja ezt, mert annyira élvezi. Hanem érted. Ne okozz neki több fájdalmat.-rázta a fejét keservesen.
Nem reagáltam. Nem tudtam mit mondani.Liamnek teljes mértékben igaza volt. De talán mégsem olyan egyszerű ez.
-Ezek mik?-vettem ki a borítékokat.
-Levelek. Neked.
-Te láttad már őket?
-Igen. Mindig elolvastatta velem, hogy elég jó e. De sosem merte elküldeni. Olvasd el őket.-fordult meg.-Talán jót fog tenni.-suttogta halkan, majd elindult kifelé.
-Hová mész?-kérdeztem azonnal.
-Sehová. Kint megvárlak.-nézett vissza egy pillanatra, majd eltűnt. Én pedig belemerültem a papírok sokaságába.



Zayn gondolatai mélyebbek voltak, mint hittem. Sokkal több van benne, mint azt akárki gondolná. Úgy ír ezekben a levelekben, mintha félnne valamitől. És mégis miért nem merte nekem ezeket odaadni?
Hirtelen kopogás zaja szakította félbe a gondolatmenetemet.
-Al.-nyitott be Liam.-Lassan indulnunk kéne vissza. Zayn már hívott.
-Mehetünk.-mondtam, miközben visszacsomagoltam mindent és eltettem a helyére.
-Jobban vagy?-kérdezte óvatosan.
-Sokkal.-mosolyogtam rá.-Köszönöm szépen Liam!-öleltem magamhoz szorosan.
-Végre.-sóhajtott miközben körém fonta karjait.
-Menjünk.-húzódtam el tőle.- Zayn már biztosan aggódik.
-Mint mindig.-nevetett.
-Pontosan.-helyeseltem.
Már az ajtóban várt. Nem hiszem el. Hiszen csak Liammel voltam.
-Sziasztok!-köszöntött amint kiszálltunk az autóból. Azonnal karjaiba futottam.
-Szeretlek Zayn!-arcomat a nyakába fúrtam és ezt ismételgettem talán perceken keresztül.
-Menjünk be. Meg fogsz fázni.-suttogta a fülembe.
-Ne haragudj rám.-néztem a szemébe.
-Tudod, hogy nem is tudnék.-mosolygott, majd hajamat a fülem mögé tűrte.
-Menjünk.-kulcsoltam össze ujjainkat, majd elindultunk befelé.
Az este nagy részét együtt töltöttük. Nem akartam egy percre sem elmozdulni mellőle. Liam ráébresztett megint. Ráébresztett, mekkora kincs is valójában Zayn.Rájöttem. Csak boldoggá akarom tenni.
Semmi másra nincs szüksége se neki, se nekem.

II./Chapter twenty-one

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
Ne haragudjatok, hogy késve,  de itt van az új rész. 
Remélem tetszeni fog. 
Jó olvasást! 
HAVE FUN! :D






Nagy figyelemmel kísértem arckifejezésüket. Harry jött be, majd utána Zayn. Harry hosszú fekete kabátot viselt fekete farmerral és csizmával. Felsője pedig hófehér volt melyen szinte átlátszódtak gyönyörű tetoválasai. Haja kusza volt, arca pedig még annál is megviseltebb. Mindkettő könnyes szemmel állt az ágy elé. Szívem vadul püfölte a mellkasomat miközben arra vártam, hogy valamelyikőjük végre megszólaljon. De nem tették. Idegesen markolták az ágy támláját.
-Na?-kérdeztem rekedt hangon.
-Szia Al!-nézett rám hirtelen Harry.
-Szia Harry.-köszöntöttem miközben tekintetem ismét Zaynre szegeződött akinek könnyei sorban hullottak gyönyörű csokibarna szemeiből.
-Mi az eredmény?-kérdezte Liam még nálam is türelmetlenebbül.
-A baba-kezdett bele Harry rekedt hangon.-Zayné volt.
Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe ebben a pillanatban. Megállíthatatlan zokogásba kezdtem. Az agyam elborult teljesen. Nem érdekelt ki volt mellettem. Ordítottam, kapálóztam, mint egy nem normális. Égtem belülről.
-Alice.-sietett hozzám azonnal Zayn.-Alice kérlek nyugodj meg!-fogott le, majd rám nehezedett. Éreztem férfias illatát ami rögtön megnyugtatott. Ez a fajta közelség mindig jót tett nekem.
Arcát a nyakamba fúrta, kezeinket pedig összekulcsolta. Szíverésem egyre nyugodtabbá vált.
-Miért?-suttogtam.-Miért történt mindez?-nedves arcomat Harry felé fordítottam aki csak állt és nézett kifejezéstelen arccal. Szemei vérben voltak.
-Sajnálom Al.-morogta, majd elindult az ajtó felé.
-Hová mész?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Nincs semmi közöm hozzád ezután.-nézett vissza egyenesen a szemembe.-Már csak a bajt idézném. Elmegyek.
-Harry!-kiabáltam. Nem akartam, hogy így elmenjen.
-Semmi baj Drága.-szívem feldobbant.-Boldoggá fog tenni téged.-nézett Zaynre aki már egyenes háttal ült mellettem.-Én már nem tartozom ebbe a történetbe többé.-ragadta meg a kilincset.-Köszönök mindent amit kaptam tőled.-Zayn keze ökölbe szorult.-Nem  a szexre gondoltam.-reagált azonnal.-Hanem minden másra azon kívül.Nem mintha nem kívánnálak még most is.
-Harry!-horkant fel Liam.
-Te tanítottad meg nekem mi az igazán fontos az életben. Nem a pénz és a nők. Hanem a szeretet. Köszönöm Neked Alice. Mostantól mindent másképp fogok csinálni.
-Harry.-suttogtam.
-Ég veled Drága. Soha nem foglak elfelejteni.-mondta, majd lenyomta a kilincset és pár másodpercen belül el is tűnt. A gombóc egyre nagyobbra nőtt a torkomban. Nem bírtam tovább.
-Nyugodj meg Alice.-simogatta a hátamat Zayn miközben arcomról sorban potyogtak le a könnyek.
-Ő is elment.-sóhajtottam.-Örökre.
-Ez így van rendjén Al.-mondta Liam.
-Nem akartam őt is elveszíteni.-zokogtam keservesen.
-Ő nem tartozott az életünkbe Alice.-mondta Zayn. Mégis hogy gondolja ezt? Ő is mindig itt volt nekem, ha a szükségem volt rá. A barátom. Hozzám tartozik.
Már indultam volna, hogy utána rohanjak, de Zayn azonnal lefogott. Ordítottam vele.
-Nem hagyhatod elmenni! Hívd vissza! Kérlek!
-Nem lehet.-rázta a fejét miközben szeme könnyezni kezdett.
-Harry!-kiabáltam, mire megint berontott a nővér egy adag injekcióval. Nem akartam, hogy újra elaltasson. Nem akarok nyugodt lenni! Harryt akarom!-Nem! Nem!-ellenkeztem, de hiába. Zayn százszor erősebb volt, mint én. Főleg ebben az állapotban. A nővér egy szempillantás  alatt beadta a nyugtatót.  Testem rohamosan kezdett zsibbadni. Az egyedüli amit éreztem, az csakis a fájdalom volt.  Kínzó gyötrelem. Ismét.
-Ne aggódj szerelmem.-hallottam  Zayn  suttogását.-Minden rendbe fog jönni. Megígérem.
Ez volt az utolsó amit hallottam. Ezután mély álomba zuhantam.



Pár nappal később kiengedtek a kórházból. Bár otthon sem volt sokkal különb a helyzet. Sokat kellett pihennem és szinte semmit nem csinálhattam. Zaynnel  a temetést szerveztük. A lelki állapotom  napról napra romlott. Szinte senkivel nem tudtam egy normális mondatot váltani. Csak arra tudtam gondolni,  hogy pár nap múlva eltemetjük a fiamat. Az egyetlen embert aki most igazán számított nekem. Annyira szerettem volna őt a karjaimban tartani. Annyira szerettem volna Vele és a családommal boldog lenni.
-Tudod soha semmi nem lesz egyszerű.-szólalt meg mellettem Zayn aki az ágy másik végében ült.-De mi itt vagyunk egymásnak. Hogy segítsük egymást.
-Tudom. -szipogtam. -De ez szörnyű érzés. -hajtottam le a fejem, majd ismét sírni kezdtem. Zayn mellém mászott és szorosan magához ölelt.
-Tudom.-nyögött. -De idővel jobb lesz. Megígérem.
Miután végre sikerült abbahagynom a sírást, lementünk  a többiekhez. Mindenki olyan állapotban volt, mint én. Bár talán annyira rossz nem volt.
-Jól vagy Al?-kérdezte Chris.
-Nem igazán. -ráztam a fejem.
-Gyere ide! -hívott maga mellé a kanapéra.
-Ha nem haragszol, most inkább nem. Iszom egy teát. -mondtam, majd Zaynnel a konyhába sétáltunk.
-Ülj csak le. Majd én megcsinálom.
-Nem kell. Én is meg tudom. -mondtam talán kissé ingerlékenyen, majd előhúztam a szekrényből a kedvenc bögrémet,  ami nagy csörömpöléssel ért földet. Iszonyatos düh kapott el abban a pillanatban. Zayn azonnal felugrott és felkapott a padlóról mielőtt végigsétáltam volna a szilánkdarabokon. -Annyira szerencsétlen vagyok.-zokogtam a nyakába.
-Nyugodj meg Szerelmem! -suttogta. -Minden rendbe fog jönni.
-Nem! -ordítottam.-Soha többé nem fog semmi rendbe jönni!
Az utolsó amit éreztem, a puha takaró volt körülöttem. Ezután minden megszűnt.

II./Chapter twenty

Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Megérkeztem az új résszel, remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást!:)
HAVE FUN!!







-Hallgatom doktorúr!-mondtam idegesen mikor felém fordult.
-Nem ment olyan zökkenőmentesen, mint gondoltuk.
-Mi történt?
-A szülés túl későn indult.-lehajtotta a fejét.
-Mondja már!
-A baba meghalt.
-Tessék?-nyögtem kétségbeesetten.
-A köldökzsinór...
-Ne is folytassa!-emeltem fel a kezemet, majd megfordultam és könnyekkel a szememben kisétáltam volna az ajtón, ha nem szól közbe.
-Várjon!A hölgy látni szeretné.
-Köszönöm.-leheltem. Minden összeomlott bennem ebben a pillanatban. De akkor Alice mit érezhet? Sietnem kell hozzá.
Amint kivágtam a rendelő ajtaját, Liam rögtön nekem esett. Úgy éreztem nem hagyhatom csak így itt magyarázat nélkül.
-Na mit mondott?-tekintete riadttá vált mikor meglátta könnyező szemeimet.
-Későn indult a szülés. A baba meghalt.
Liam is úgy reagált, mint én. Láttam rajta, hogy teljesen összeomlott.
-Alice?-kérdezte egy baráti ölelés után.
-Hozzá indultam.
-Én is megyek.-mondta, majd hűségesen követni kezdett a folyosón. Miután kértem a nővértől eligazítást, minden gond nélkül odataláltunk. Alice zokogott. Körülölelve térdeit feszengve szorította a pokrócot. Remegett. Egy pillanatra meghökkenve szemléltem meg őt. El sem tudom képzelni mit érezhet.
-Hagyjon békén!-ordított rá a nővérre aki azt próbálta neki elmagyarázni, hogy most pihennie kellene. Mikor meglátott, csak jobban rájött. Szemei vérben voltak, haja állt mindenfelé. Hirtelen kapkodni kezdett felém amit én azonnal megértettem. Míg Liam elnézést kért a nővértől, én próbáltam vigasztalni Alt. Nem sok sikerrel.-Ne haragudj rám!-ragadta meg az ingem gallérját.-Kérlek!
-Alice!-szólongattam, de hiába. Csak sírt és sírt. Mintha minden megszűnt volna körülötte.-Nem haragszom Alice!
-Meghalt! Miattam!
-Nem miattad!-simogattam meg az arcát miközben másik kezemmel lefejtettem tenyerét a térdéről és lefektettem őt. Fölé hajoltam, hogy mozdulni se tudjon. Ahogy figyeltem meggyötört arcát, az én szemeim is megteltek könnyel.
-Ed meghalt!-kiabálta, majd ismét belekezdett. Keservesen figyeltem. Tudtam, hogy most hiába mondanék bármit is. Ki kell engednie magából ami már hónapok óta gyülemlett benne. Csupán mellette kell lennem, hogy tudja számíthat rám. Ez az egyetlen amit most tehetek.
-Zayn!-szólongatott Liam.
-Tessék?-kérdeztem rekedten.
-A nővér mindjárt hozza a nyugtatót.
-Az jó lesz.-sóhajtottam, majd letöröltem a könnyeimet.
Pár percen belül itt is volt. Miután beadta Alicenek, mély álomba merült. Odakint már világosodott. Előreláthatólag az egész napot át fogja aludni. Ami nagyon jót fog neki tenni. Bár a helyzeten mit sem változtat.
Miután képes voltam otthagyni pár percre Alicet Liammel, felhívtam Harryt. Tudtam, hogy nem húzhatom sokáig, hisz Ed halott.
-Mit akarsz?!-vette fel haragos hanglejtéssel. Na várj csak Harry.
-Idő van Styles.-válaszoltam ridegen.
-Mi történt? Minden rendben?
-Nem te lökött! Semmi sincs rendben!-kicsit talán túlságosan felemeltem a hangom.
-Nyögd már ki!
Nagy levegőt vettem, majd lassan belekezdtem.
-Alice az éjjel megszült. Viszont nem ment olyan simán, mint hittük. A szülés túl későn indult. A baba meghalt.
Hatalmas csend ordított a vonal másik végén, majd egy kattintással megszűnt minden. Ide tart. Száz százalék. A legjobb pillanat a tesztre. Meg kell tudnom végre, hogy mi az igazság. Nem mintha nem lenne mindegy ezek után.
Fogtam magam és visszamentem a kórterembe. Liam a helyemen ült az ágy melletti széken.
-Mit mondott?-kérdezte azonnal.
-Semmit. Letette. Valószínűleg idejön.
-Annyira sajnálom Zayn!-nyögte fájdalmasan.-Nem ezt érdemeltétek volna.
-Az élet kegyetlen. Majd ezt is túlvészeljük. Együtt.-tettem a vállára a kezemet.
-Ja.-bólogatott.
-Megyek sétálok egyet. Addig vigyázz rá kérlek!
-Rendben.
Sarkon fordultam és otthagytam Alicet Liammel. Egy kis magányra volt szükségem. Hirtelen kellemetlen rosszullét vette át az uralmat a testem felett. A hányiger erősen kínzott miközben a folyosó egyik oldaláról a másikra billegtem. Legszívesebben csak eltűntem volna innen. A világból, hogy senki ne lássa, ahogy szenvedek. Hogy senki ne lássa a könnyeimet. Utáltam ezt a folytonos csalódást. Miért van ez Istenem, miért? Miért mindig velem?Velünk...
-Fiatal ember minden rendben?-hallottam egy idős hangot a hátam mögül. Amint megfordultam, egy öreg nénivel találtam szemben magam.
-Jaj hát...-hamar letöröltem a nedvet az arcomról.-Nem igazán.-ráztam a fejem.
-Esetleg segíthetek valamiben?-lépett közelebb.
-Nem hiszem, hogy tudna, de köszönöm.-ejtettem felé egy nagynehezen sikerült mosolyt, majd leültem az egyik székre ami sorakoztatva volt a fal mellett a többi
társaságában. Leült mellém. Nem mintha bunkó lennék, de ez nem a legmegfelelőbb pillanat a beszélgetésre.
-Tudod fiam, az élet nem mindig úgy alakul ahogy mi szeretnénk.-persze most jön a hegyibeszéd és a bölcs tanács.-Biztosan nagy szörnyűség történt veled, ha ennyire magadon kívül vagy.
-Ma szült a menyasszonyom.-néztem rá.-A baba meghalt.-ahogy ezt kimondtam, megint rám jött a sírhatnék.
-Részvétem. Nagyon sajnálom.-simította ráncos kezét a hátamra. Szokatlanul jól esett törődő érintése.
-Köszönöm.-hüppögtem miután ismét megtöröltem magam. Perceken keresztül ülhettünk így mikor hirtelen megpillantottam Harryt a folyosó tulsó végén.-Most mennem kell.-álltam fel.-Nagyon köszönöm.-mosolyogtam még egyszer az aranyos nénire, majd elindultam a célpont felé.
-Hol van Al?-kérdezte amint odaértem.
-Pihen.
-És hogy van?
-Nem éppen jól.-válaszoltam flegmán. Még időben észrevettem magam és igyekeztem lenyugodni.
-Beszélni akarok vele.
-Alszik.-ragadtam meg a karját, megakadályozva, hogy elrohanjon.
-Hol a baba?
-Nem tudom Harry!-kiáltottam rá, mire összerezzent.-Ne haragudj!-léptem hátrébb és elengedtem őt.
-Figyelj Zayn!-komoly hangneme furcsa érzést váltott ki belőlem. Mintha még nekem kéne szégyelleni magam.-Ami történt...én...
-Már tök mindegy Harry. Nem kell bocsánatot kérned. Szinte mindent elrontottál.
-Azért te sem vagy egy szent Zayn!-horkant fel.
-Lehet.-néztem a szemébe.-De én legalább szeretem.
-Mit gondolsz, én miért vagyok itt?!
-Most a teszt miatt.
-Akkor mire várunk? Keressük meg az orvost!-került ki, majd elindult a másik irányba. Követtem őt.



Alice szemszöge:
Sötétség és kínzó fejfájás vett erőt rajtam mikor magamhoz tértem. Hallottam valaki szuszogását magam mellől, de féltem kinyitni a szemem. Nem akartam szembesülni a ténnyel, hogy esetleg nem Zayn az. Percekig feküdtem mozdulatlanul mikor hirtelen valaki megérintette a kezemet. Meleg és lágy érintés volt. Kétség sem fér hozzá. Ő Liam.
-Jaj drága Al!-sóhajtott. Hangja igencsak megijesztett. Mintha végigordította volna az éjszakát egy buliban.-Ennek nem így kellett volna történnie. Boldognak kellene lenned most Zaynnel.-hosszú csend következett. A kéz eltűnt az enyémről, majd hallottam ahogy feláll a székről. Óvatosan kinyitottam a szemem. Az ablak mellett ácsorgott keresztbe font kézzel és bámult a semmibe.
-Liam!-szólítottam meg, mire ijedten felém kapta tekintetét.
-Alice!-eszmélt fel azonnal, majd mellém sietett.
-Liam jól vagy?-kérdeztem miközben megint elkezdtek folyni a könnyeim.
-Jól vagyok. És te hogy érzed magad?
-Elég...szarul.-válaszoltam őszintén.-Hol van Zayn?
-Harryvel.
-Tessék?-ugrottam fel, mire Liam rögtön visszatolt a párnára.
-Hívta őt, hogy megszültél. Utána idejött. Most a tesztre várnak.
Az apasági teszt.
-Ott kell lennem Liam!-mentem volna, de megakadályozott megint.
-Nem lehet.-rázta a fejét.-Felhívom, hogy felébredtél rendben?
-Rendben.-leheltem csalódottan.
Míg Liam beszélt Zaynnel, én ettem kicsit, annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltam éhes. De persze más megint jobban tudta mire van szükségem.
-Mindjárt jönnek.-fordult felém amint befejezte a beszélgetést.
-Megvan az eredmény?
-Igen.-bólintott.
Izgatottan mozgolódtam az ágyban míg vártunk rájuk. Már annyira szeretném tudni az igazságot. Kilenc hónapon át bizonytalanságban éltem és most végre minden kiderül. Ahogy ezen törtem a fejem, rámjött a sírás. Elvesztettem a gyermekem. Akit oly annyira vártam már. Csak egy pillanat műve volt. Egy pillanat, ami szétrombolt bennem mindent. Miért kellett ennek így történnie?
Hirtelen nyitódni kezdett az ajtó. Szívem hevesen vert a mellkasomban. Egyre izgatottabb lettem. Most végre mehtudhatom. Megtudhatom melyikőjük Ed édesapja.

II./Chapter nineteen

Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Megérkeztem az új résszel.
Lassan a véglegesen a történetem végére érek. 
Remélem tetszeni fog.
Jó szórakozást!
HAVE FUN!:)







Reggel Chris erős hangjára keltem mely minden bizonnyal a konyhából jött. Zayn már nem volt mellettem ami mély csalódottsággal töltött el. Megígérte, hogy itt marad. De ezek szerint sokkal fontosabb dolga akadt. Mindegy. Fogtam magam és lementen a többiekhez. Liam nyugodtan reggelizett az asztalnál miközben Chris még a tűzhely mellett sürgölődött. Nagyon örülök, hogy végre ő is itthon van.
-Jó reggelt fiúk!-köszöntöttem őket miközben a szemeimet dörgöltem.
-Szép reggelt Hercegnőm!-mosolygott felém, majd elindult és szorosan magához ölelt.
-Csak paprikát találtam. A többi...-az ismerős hang elakadt mikor hátra néztem.
-Zayn.-leheltem.-Azt hittem....azt hittem.-mökögtem.
-Nem mentem sehová.-mosolyodott el.-Megígértem.
-Jaj Zayn!-kiáltottam, majd őt is szorosan magamhoz öleltem.
-Jól van.-simogatta a hátamat nyugtatóul.
-Együnk emberek!-szólalt fel Chris.
-Egyébként neked hogy jutott eszedbe, hogy a házamba gyere?-kérdezte Zayn miközben átnyújtotta Chrisnek a paprikát.
-Alicet kerestem. És csak itt lelhettem rá. Hol máshol kerestem volna?
-Ti hogy hogy ilyen jóban vagytok?-szólt közbe Liam aki még mindig csak evett és evett.
-Tegnap megbeszéltük a dolgokat.-válaszolt Zayn helyettem is.
-Akkor most minden rendben köztetek?-kérdezte Chris miközben törekedett, hogy igazságosan elossza a reggeli tartalmát.
-Mondjuk rá.-mondtam.
-És ez meddig fog tartani?-kérdezte Liam összeszűkült tekintettel.
-Amíg Ed meg nem születik. Ha az enyém, maradok. Ha nem, akkor...
-Együnk.-szólt közbe ismét Chris.



A hónapok csak teltek és teltek. Minden nap a várt pillanatig csak idegesebb voltam, ami senkire nem gyakorolt jó hatást. Számtalanszor összevesztem Chrissel és persze Liam sem maradhatott ki, hiszen együtt élünk. A vita pedig több felesleges feszültséget szült bennem. Nem szerettem ezt az énem. Szívesebben zárkóztam volna be a szobámba és lettem volna egyedül a nap huszonnégy órájában. De persze ezt a fiúk nem engedték, mivel szerintük így is elég depressziós vagyok.
Rengeteg időt töltöttem Zaynnel, ami nagyon jót tett a lelki világomnak. Valóban mellettem volt és szeretett volna maradni. Hosszas idő és órákig tartó fárasztó könyörgés után végre megmutatta a sebét. Szépen gyógyult valóban, bár nyugodtabb lettem volna, ha egy orvos is látja. Zaynt ismerve ez nem történt meg. Az ő fejében is folyton csak az járt, ami az enyémben. Szívből remélem, hogy jól fognak alakulni a dolgok. Úgyis minden úgy történik majd, ahogy lennie kell. Remélhetőleg az én javamra. A mi  javunkra.
-Még mindig nem?-kérdezte talán ezredszer.
-És most?
-Jaj Liam a francba ne idegesíts már!-törtem ki hirtelen.
-Szólj, ha már érzed.
Zayn a kanapén szétterülve nézett valami tudományos műsort. Nem tudtam, hogy az ilyen jellegű filmek is lekötik a figyelmét.
Chris a barátaival lóg, én pedig a konyhában ülök Liammel. Éppen kártyázunk. Nem megy valami fényesen. Erre talán a folyton kínzó hányinger is közrejátszik. Állandóan csak arra tudtam gondolni, hogy mikor jön már. Mikor lesz itt az idő. Fájni fog vajon? Gyorsan lezajlik, vagy sokat fogok szenvedni? Ilyen gondolatok jártak a fejemben mikor Liam hirtelen az asztalra csapott.
-Ez az!-ujjongott a következő jól megérdemelt győzelmének. Én egyszerűen nem bírtam koncentrálni.-Te keversz babám!-nyomta a kezembe, majd örülködve hajlongott mint egy milliós tömeg által megünnepelt győztes. Csak mosolyogni tudtam rajta. Annyira aranyos volt.
Zayn csatlakozott hozzánk pár percen belül.
-Meguntad?-kérdezte Liam.
-Ja.-sóhajtott, majd rám mosolygott. Már úgy éreztem, minden rendben van. Hogy megbocsátott. De mi van, ha Ed érkezése mindent el fog rontani? Mi van, ha Zayn miatta elhagy majd? Azt nem fogom túlélni. Még ha Harry velem is maradna, az sem lenne jobb. Aki mellesleg a legutóbbi találkozásunk óta nem jelentkezett. -Ki áll nyerésre?-könyökölt mellém.
-Természetesen Liam.-válaszoltam felvont szemöldökkel.
-Ebben mindig is verhetetlen volt.-nevetett.
Éppen új körre osztottam volna, mikor hirtelen furcsa nedvességet éreztem ott. Szívem hevesen dobogni kezdett.
-Liam!-szólítottam meg.-Itt az idő.


Zayn szemszöge:
Alice fájásai egyre gyakoriabbak és erőteljesebbek lettek. Nyögései pedig arra késztettek, hogy rálépjek a gázra, de tudtam, ez rossz döntés lenne ebben a helyzetben. Hallottam Liamet ahogy nyugtatni próbálja Alicet és lélegzik vele együtt. A tenyerem izzadt, a szívem pedig majd kiszakadt a mellkasomból. Utoljára akkor éreztem ilyet, mikor kicsi voltam és oltásra mentem az orvoshoz. Mindig is rettegtem a tűtől.
-Aaah!-hallottam ismét hátulról.
-Alice figyelj rám!-Liam hangja sem volt épp a legnyugodtabb, de örültem neki, hogy ő legalább mellette van.
-Mindjárt ott vagyunk Kicsim!-szóltam hátra.-Még egy kicsit bírd ki kérlek!
Újra az útra koncentráltam. Most nem cseszhetem el. Most nem.
Miután leparkoltam a kórház előtt, fogtam Alicet és vittem őt a szülészetre. Szinte rohantam, de vigyáztam, nehogy valami baj történjen. Liam sem maradt le tőlünk.
-Segítség!-kiabáltam, mire azonnal megjelent egy nővér és elvették tőlem a szerelmemet. Már csak rajta múlik minden. Szerettem volna mellette lenni, de nem tudtam, ő akarja-e. Ezt a részt sajnos nem vitattuk meg úgyhogy inkább leültem egy székre a váróban Liam mellé.
-Nyugodj meg haver, mostmár minden rendben lesz.-veregette meg a hátamat.
-Azt mondod?-kérdeztem reménnyel teli tekintettel.
-Biztos vagyok benne.-bólogatott.
Miután megelégeltem a várakozást, odaballagtam az automatához és vettem magamnak egy kávét, gondolván biztosan sokáig itt leszek és nem szeretnék elaludni. Liamet is kínáltam, de nem fogadta el. Mondtam neki, hogy nyugodtan menjen haza és pihenjen, de nem akart. Ragaszkodott hozzá, hogy itt kell maradnia. Ezután nem is beszéltünk, csak vártunk. Talán órákig. Nem tudom pontosan,de amikor meghallottam, a hangot a folyosó végéről, azonnal felugortam.
-Zayn!Zayn Malik!
Rohantam.
-Én vagyok!Itt vagyok!-álltam elé. Férfi volt. Arca eléggé meggyötört volt. Fájdalmas tekintetétől csak jobban pánikba estem. Nem azt az örömteli "gratulálok" arcot láttam. Valami egészen más volt ami nagyon nyugtalanított.
-Beszélnünk kell!

II./Chapter eighteen

Sziasztok Kedves Olvasóim!:)
Egy hét elteltével ismét megérkeztem az új résszel. Remélem vártátok már.
Jó szórakozást!
HAVE FUN!:)





-Had nézzem meg.-nyögtem keservesen.
-Nem.-válaszolt határozottan.-Nem kell látnod.
-Fáj még?
-Nem.
-Miért hazudsz nekem?
-Amiért te is nekem.
-Feküdj le.-kértem miközben helyet adtam neki.
-Csak nem képzeled, hogy itt maradok?- kérdezte mintha ez nyilvánvaló lett volna.
 -Akkor mégis hová akarsz menni?
-Azzal te ne törődj!-állt fel mire én is azonnal felugrottam.Hirtelen mozdulatomat erős nyögés követte.Zayn ijedten pillantott hátra.
-Még csak most jöttél.-szorítottam össze az állkapcsomat.Legszívesebben csak egy hatalmasat ordítottam volna, hogy ne érezzem magamban folyton ezt a stresszt.
-Ki mondta, hogy már el is megyek?
Lassan kifújtam a levegőt, majd lelültem és az ágy támlájának támaszkodtam.Vártam, hátha belekezd valamibe, de semmi. Csak állt ott kifejezéstelen arccal és bámult a semmibe.Vajon mi járhat a fejében?
-Miért csak most mondtad el?-szólalt fel hirtelen.
-Azt hittem, képes leszek eltitkolni, de tévedtem. Nem élhetünk hazugságban az én hülyeségem miatt. Főleg nem Edward.
-Miért feküdtél le Harryvel?
-Mert megsajnáltam.
-Tudod akkor ennyi erővel én is ezt tehetném bárkivel.
-Tudom.-hajtottam le a fejem.
-Érzel iránta valamit?
-Nem.
-Biztos vagy benne?
-Teljes mértékben.Én csakis...
-Ne kezd!-emelte fel a kezét.-Erre most nincs szükség.-pár perc csend következett.-Tudod, ha nem szeretnélek ennyire, már rég magadra hagytalak volna a gyerekkel együtt.-szívem fájdalmasat dobbant.-De nem vagyok képes rá.Túlságosan fontos vagy nekem.-még soha nem volt ennyire szókimondó, mint most.-Viszont...
-Iszonyú dühös vagy rám.-fejeztem be helyette.
-Igen.De még annál is jobban Harryre. Amikor elmondtad ezt az egészet, abban a pillanatban ki tudtam volna tekerni a nyakát.Mosolyogva döftem volna a kést a szívébe.Nem izgatott, hogy börtönbe kerülhetek.
-És most?
-Most is ugyanígy érzek.Nem félek mert tudom, hogy te még oda is eljönnél miattam.
Ez igaz volt.
-Zayn meg kell kérjelek valamire.
Kíváncsi tekintete arcomat pásztázta.
-Figyelek.-nem ezt vártam, de örültem, hogy ezt mondta.
-Amint Edward megszületik,...
-A teszt.Tudom.-ült le hirtelen.Nem értem mégis hogy lehet ilyen nyugodt ebben a helyzetben.-Szeretnék minél hamarabb túl lenni rajta.És ha Ed nem az enyém, örökre kilépek az életedből.
-Tessék?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Nem tudnám felnevelni Harry gyerekét Alice.Nem tudnám szeretni őt.És neki erre nincs szüksége.Ő nem tehet semmiről.
-Elhagysz?
-Jól tudod, ha kiderül és Harry megtudja, nem fog tágítani mellölled. Nem maradsz egyedül.
-De nekem csak te kellesz.-szipogtam.
-Most nem magunkra kell gondolnunk.Hanem arra, hogy mi a legjobb a gyereknek.
-Ő a legjobb dolog az életemben ami történt és most elront mindent?-simítottam végig a hasamon.
-Ne őt hibáztasd.-rázta a fejét.-Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ez csakis kizárólag a te hibád.
-Igazad van.-hajtottam le a fejem.
-Szívből remélem, hogy melletted maradhatok Alice. Nagyon szeretnék.
Hirtelen zokogásba törtem ki.Nem bírtam már tovább.
-Ne csináld ezt.-ült le mellém, majd simogatni kezdte a hátamat.Annyira jól esett, hogy perceken belül sikerült megnyugodnom.
-Nem...nem akartam elrontani.-szipogtam.-Bárcsak nem is léteznék.
-Mennem kell.
-Kérlek ne!-kaptam utána.-Maradj itt velünk!
Zayn szemében megcsillant valami.Tovább szorítottam erekkel teli kezét mely még mindig olyan hideg volt, mint mikor az ajtóban állt.Nem akartam elengedni.Szükségem volt rá most.
-De nem maradhatok sokáig.-mondta miközben lefektetett.
-Hová akarsz menni?-kérdeztem tekintetét figyelve ahogy ledőlt mellém.
-Aludj.-utasított.
-Miért nem mondasz el nekem semmit?
-Hogy ne fájjon a fejed miattam.
-Így csak rosszabb.
-Az edzőteremben leszek.-sóhajtott, majd kissé hátrahúzódott.
-Mutasd meg.-nem adtam fel.És nem is fogom.Szeme összeszűkült hirtelen.Mintha ráeszmélt volna a kínzó fájdalomra mely a mellkasán égett.Óvatosan fordult a hátára.Már azt hittem végre győztem mikor ismét szólásra nyitotta a száját.
-Ne követelőzz.
-Látni akarom.
-Nem.
-Nem fáj?
-Nem.
-Ne hazudj!
-Aludj!-intett le.
-Addig nem, míg nem láthatom.
-Akkor fent leszel egész éjjel.-vonta meg a vállát.
-Zayn kérlek!-fordultam felé, majd tenyeremet kézfejére simítottam. Nem reagált. Mintha semmi nem történt volna.
-Hol van Harry?-gondolhattam volna, hogy ez fog következni.
-Nem tudom hol szállt meg miután visszajött.
-Meg kell találnom.
-Mit akarsz vele?
-Beszélni.
-Ugye nem fogod bántani?
-Attól függ, mennyire fogok tudni uralkodni magamon.De mindenesetre megérdemelné.
-Ahogy én is.
-Nem fogok az ő szintjére lesüllyedni. Aki megüt egy nőt, az nem igazi férfi.
-Zayn!-szólítottam meg.
-Tessék!-nézett rám azonnal.
-Köszönöm.
-Mit köszönsz?
-Mindent Zayn. Mindent.
-Hagyjuk ezt most. Majd ha minden a helyére kerül.
-Én tudom, hogy minden rendben lesz.
-Úgy legyen.-sóhajtott, majd lehúnyta a szemét.
-Nem hagysz itt, ha elalszom, ugye?
Rám nézett. Keserű tekintete mindent elárult azonnal.
-De itt foglak hagyni.
-Miért nem maradsz mellettem?
-Ne kelljen már annyit magyarázkodnom.-kért kiábrándultan.
-Akkor nem fogok aludni.-csaptam mérgesen a paplanra mire felkuncogott. Egy kicsit sem volt jókedve.
-Pedig most nagyon is szükséged lenne a pihenésre.
Feléje fordultam, karomat átlendítettem  hasa felett, majd a mellkasára vigyázva magamhoz öleltem őt. Éreztem ahogy szívverése egyre gyorsul.
-Hihetetlen vagy.-suttogta rekedten.
-Csak szerelmes. Menthetetlenül.-néztem fel rá. Erre egy nagyon tudományosan hangzó hm volt a válasza.-Te is szeretsz engem?
-Még nem mondtam elégszer?-kérdezte semmitmondó tekintettel.
-Mindig jó hallani.
-Szeretlek.
-Köszönöm. Én is téged. Had nézzem meg.
-Alice!-hördült fel. Akaratlanul is nevetnem kellett hangvételén. Annyira jó volt vele lenni. Már nagyon régen éreztem azt amit most.
-Rendben. De itt maradsz?-nem tudom meddig mehetek el, de talán ezt még elviseli. Nagy sóhaj követte a kérdésemet, majd a válasz amit hallani akartam.
-Itt.
-Köszönöm. Jó éjszakát!
-Neked is!-suttogta. Utána még morgott valamit, de nem igazán értettem. Ezután teljes mértékben biztonságban éreztem magam. Megmarkoltam oldalán a pulóvert, majd lehúnytam a szememet. Az álom perceken belül elnyomott. Erőlködnöm sem kellett. Azonnal egy másik, tökéletes világba repített ahonnan soha nem akartam szabadulni.