Chapter eleven

Sziasztoook!Mivel ma van egy kis időm,úgy gondoltam,megleplek titeket egy új résszel!Már észrevettem,hogy nem csak egy szem feliratkozóm van,ami nagyon boldoggá tett!El sem tudjátok képzelni!Szóval...
Jó olvasást!!!!!:))
A véleményeket ismételten szeretném kérni!De tényleg!Köszönöm annak,aki ezt a kérést nem hagyja figyelmen kívül!




 Zayn szemszöge:
-A rohadt életbe idefigyelnél végre Zayn?!-ordibált rám Paul mérgesen.Ami azt illeti nem igazán érdekelt.Ahogy semmi más sem,ami körülöttem zajlott.Mi a francért nem tudnak engem békén hagyni?!Annyira nehezükre esne ezt megtenni?!Egy kis nyugalmat szeretnék semmi mást.
-Mi van?-kérdeztem ridegen.
-Hogy mi?Elmondjam?Na lássuk!Tegnap csak úgy szó nélkül leléptél a megbeszélésről.Pedig nagyon jól tudod milyen fontos!Mostanában nem vagy önmagad!Bezárkózol,és...-hadonászott,mint a nem normális.-egyáltalán  nem állsz szóba senkivel!Az egy dolog,hogy párkapcsolatod nem működött úgy,ahogy te szeretted volna!Már meg ne haragudj,de erről csakis kizárólag te tehetsz!Jó lenne,ha végre normálisan tudnál viselkedni mert ez mind a karriered rovására megy!
-Kit érdekel a karrier?!-förmedtem rá.
-Ebből van a pénzed!-vágott vissza.A többiek pedig csak csendben végighallgatták a veszekedésünket ahogy mindig mostanában.
-A pénz nem boldogít!
-Ó tényleg?
-Tényleg!-mondtam keservesen.Undorító,undorító!Hogy mikre nem szednek rá minket a pénz miatt.Hányni tudnék az összes elvárt műmosoly és gyerekes viselkedés miatt. Ez nem én vagyok!Ilyen áron nem kell senkinek a pénze!Inkább leszek egy normális ember saját személyiséggel,minthogy velük maradjak,és továbbra is játsszam meg magam.Nekem erre egyáltalán nincs szükségem!Nem akarom azt megélni,hogy a rajongóim azért szeressenek,aki nem vagyok!
-Most meg hová mész?!-kiabált utánam.Figyelmet sem fordítva dühös kiabálására kirohantam az ajtón.Nem érdekel mennyi pénzt ajánl fel!Nem érdekel semmi,ami vele kapcsolatos!Engem csakis kizárólag a zene érdekel!Azt pedig nem veheti el tőlem senki.Az csakis az enyém!

Alice szemszöge:
Leültem a fűbe,majd kicsomagoltam hangszert a tokjából.Gyönyörű idő van ma.A nap kellemesen melegíti  fedetlen karomat,miközben már  azon vagyok,hogy behangoljam a játékszeremet.Már vagy három éve tudok gitározni.Igazság szerint senki nem tanított ,magamtól tanultam.És persze az internet is közrejátszott kicsit.
Mosolyogva figyeltem a kisgyerekeket,ahogy az anyukájukkal sétálva kíváncsian végigmértek.Nagyon aranyosak voltak.Nagy levegőt vettem,majd felnéztem az égre,mely pompázott türkizkék színében.Egy darab felhő sem volt az égen.Eszembe jutottak anyáék.Elmosolyodtam.Boldogság költözött a lelkembe.Nem a puszta gyűlölet és kín!Ha zenélek ilyen dolgok még csak fel sem merülnek bennem.Megfogtam a pengetőmet,majd halkan játszani kezdtem.A lágy szellő papírrepülőként röptette a nyugató dallamot a levegőben.Egy másodpercre sem álltam meg. Lehunytam a szemeimet.Az emlékek feltörtek bennem, de én továbbra is csak mosolyogtam.Nem akartam sírni!Tudtam,hogy Anya nem akarja.Tudtam,hogy ő csakis boldognak szeretne látni onnan fentről.És ennek eleget is tettem.Nem fogom elszomorítani.Csak boldogságot fog látni az arcomon.
Hirtelen a semmiből kisgyerekek visító hangját véltem felfedezni nem messze tőlem.De ez nem félelmet jelző sikoltás volt.Mintha egymást kergették volna.Boldogok voltak ők is!A következő pillanatban már semmit sem hallottam.Csak a szél susogott a fülembe miközben próbáltam a dallamra koncentrálni.Feltöltődtem.Újra érzem,hogy erős vagyok!Az adrenalinszintem az egekben szárnyal.Érzem,hogy semmi akadály nem áll előttem.Hogy akár még egy tankkal is elbánnék.Nincs az a nehézség amit szinte senki nem tud elűzni a szívemből.Vagyis egyvalaki mégis.Ne!Az az érzés!Mintha kezdene távolodni!Az a páratlan boldogság mely már annyira közel volt!Visszaestem.A felhők közül vissza a mocskos ,hideg földre.Csak miatta.Azok a szemek!Egyszerűen nem  bírom feledni azt a tekintetet.


Megállva a játékban gondolkodni kezdtem.Csend honolt körülöttem mindenhol.Lassan kinyitottam szemeimet,melyek már elszoktak a vakító fény látványától.Homályos kép tárult elém ahogy felfedeztem a még mindig gyönyörű színben pompázó eget.Majd egy hatalmasat sikítva megugrottam amint megláttam az előttem ülő fiút.Szívem vad vágtába kezdett.
-Ne haragudj,hogy megijesztettelek!Nem állt szándékomban.-mondta csendesen miközben az arcomat méregette.-Mit csinálsz itt egyedül?
Zavartan néztem fáradtnak tűnő arcát.Szemei bánatot tükröztek,ami engem is elszomorított.Mi az,ami miatt ennyire rossz a kedve?
-Én csak...nem tudom!Az igazat megvallva mindegy hol vagyok!Mindehol egyedül lennék!
-Én is hasonlóképpen érzek.-mondta,majd összeszűkült szemmel felnézett az égre.Ezután pedig a tetoválásomat figyelte.-Gyönyörű!-suttogta,majd végighúzta ujját a fekete hangjegyen.Beleborzongtam érintésébe.Óvatosan elhúztam a kezem,mire ő elmosolyodott.-Ne haragudj!
-Én csak tudod...szóval mit is csinálsz itt?
-Hosszú történet!-dőlt hátra a fűben.Két kezét tarkójára helyezte,majd  a szemembe nézett.
-Ráérek.
-Nem biztos,hogy hallani akarod!-persze.A kifogások sorra következnek egymás után.Ebben mindenki tökéletes beállítottságú.
-Ahogy gondolod.-mondtam,majd figyelmemet újra a gitárnak szenteltem.Ő pedig észrevétlenül,mintha ott se lenne,figyelte minden mozdulatomat ezzel zavarba hozva engem.Jól szórakozott rajtam.Nem bántam.Legalább ezzel boldoggá tehettem őt.Arra a pár másodpercre is, de mosolygott.Úgy igazán.Ahogy azelőtt.-Miért vagy szomorú?-nem bírtam ki,hogy ne kérdezzem meg.Tudni akarom mi bántja őt annyira.
-Azt mondod tudni akarod?
-Igen.
-Miért?
-Mert érdekel.-nem hittem volna,hogy egyszer ennyire őszintén fogok vele beszélgetni.Hisz mások vagyunk.Túlságosan mások.Mielőtt belekezdett volna a magyarázkodásába,megcsörrent a telefonja.Fújtatva húzta elő a készüléket a zsebéből.
-Mit akarsz Liam?!-kérdezte durva hangnemmel.Ezek a kedélyváltozások a frászt hozzák rám!-Már megmondtam,hogy nem érdekel!Nem bírjátok felfogni,hogy "így" ennek semmi értelme?!-egy kis szünet.-Tudod mit?Felejtsd el!-mondta,majd kinyomta.
-Azt hiszem jobb,ha most megyek.-már álltam volna fel,de megragadta a kezem és erőteljesen visszarántott a földre. 
-Ne menj kérlek!-suttogta keservesen szemeit lecsukva.Megijesztett.De nem hagyhattam magára ilyen állapotban.Teljesen szétesett.Nem találja saját magát.Még az érintése is puszta szenvedést sugároz a lelkembe.
-Rendben!Nem megyek!-kétségbeesetten nézett rám.
-Ne haragudj.Ezt nem értheted!-hajtotta le a fejét.
-Zayn!-szólítottam meg kedvesen.
-Igen?-nézett rám.
-Nekem elmondhatod mi bánt!
Ellentmondásosan rázta fejét.A telefon ismét csörögni kezdett a zsebében.A hangmagasság nagyon bántotta fülemet.A kijelzőn szereplő név  felzaklathatta őt,mivel az arca hirtelen elsötétült,szemei pedig könnybe lábadtak.Szívembe erős fájdalom nyilalt amikor arcán megpillantottam  egy  lefelé szánkázó könnycseppet .
-Ne haragudj!-állt fel,majd egy szó nélkül elrohant.
-Zayn!-pattantam fel a földről ,de hiába.Túl messze volt ahhoz,hogy utolérjem.

A nap hátralevő részében állandóan az Ő viselkedése járt az eszemben.Ki lehetett az?Ki miatt szenved ennyire?! 
 A TV pár órára lekötötte figyelmemet,de az sem tartott sokáig.A percek csigalassúsággal teltek miközben próbáltam kiverni a fejemből azt a mai találkozást.A főnököm estefelé felhívott,hogy már készülődhetünk,mivel lassan újra megnyílik a kávézó.Ennek nagyon örültem.Végre nem kell majd egyedül itthon lennem.Beszéltem Lorettával is,aki nagyon jól érzi magát a nagyszüleinél.Hamarosan már ő is hazajön.
Fél hét lehetett mikor végeztem minden kiszabott feladatommal ami mára volt beosztva.A délelőtti zenélés miatt kicsit elcsúsztak a teendőim.Épp leültem volna a számítógép elé,mikor egyszercsak valaki vadul dörömbölni kezdett a bejárati ajtón.Azon nyomban rosszul lettem.Szédültem,a pulzusom pedig az egekben szárnyalt.Remegve álltam fel a székből.