II./Chapter twenty-six

Sziasztok Kedves Olvasóim! :-)
Megérkeztem az új résszel. Remélem tetszeni fog.
Véleményeket ne feledjétek!
HAVE FUN! :-)







Harry szsz.:
Már vagy két órája itt ülünk csendben. Alice öszefont karral bámulja a falat üres tekintettel. Utálom.... Utálom így látni őt.
-Jönnél egy percre?-zökkentettem ki.
-Minek?-kérdezett vissza.
-Beszélnünk kéne.
Felálltam és vártam, hogy utánam jöjjön. Pár másodperc habozás után meg is tette. Felverettem az emeletre Liam szobájába, majd leültem a számítógéphez. Ő pedig csak állt és nézett.
-Nem ülsz le?
-Nem.-válaszolta ridegen.
-Hiányoztál Al.-suttogtam halkan.
-Rátérnél a lényegre?
-Öhm...persze. Miért fogadtál ennyire....ellenszenvesen?
-Nem tök mindegy, hogy fogadtalak?
-Nem. Segíteni jöttem. Vagy talán mindegy, hogy itt vagyok-e, vagy sem?
Lehajtotta a fejét, majd becsukta az ajtót.
-Nem. Egyáltalán nem mindegy.-mikor megláttam könnyes szemét, rögtön felugrottam és elé léptem.
-Haragszol rám?
-Nem. Csak amikor megláttam, mennyire megtépázott vagy és megéreztem a női parfüm szagát.....
-Te féltékeny vagy?-mosolyodott el.
-Jaj Harry dehogyis! Én Zaynt szeretem.
-Akkor meg?
-Dühös lettem.
-Féltékeny.-jelentettem ki. Csúnyán nézett rám, de hiába. Élvezem a kis játékot.-Az igazat megvallva egy egészen heves menetet hagytam ott.-vigyorogtam, mire sarkon fordult és igyekezett elhagyni a szobát, de visszarántottam és kemény mellkasomnak ütközött.-Miattad.
-Nem igazán érdekel.-vágta rá azonnal.
-Ó dehogynem.-bólogattam.
-Undorító vagy. Egyáltalán semmit sem változtál.
-Még mindig oda vagyok érted.-mondtam már komolyabb hangnemmel.
-Jaj Harry!-kitépte karját szorításomból, de újra elkaptam őt.
-Ne mond, hogy egyszer sem gondoltál rám mióta nem láttál.-suttogtam miközben mélyen a szemébe néztem.
-De gondoltam. Azt gondoltam, igazán adhattál volna valami életjelet magadról!-düh szikrája lobbant fel sötét szemeiben.
-Azt hittem, hallani sem akarsz rólam.-hátráltam értetlenül.
-Ó persze.-hadonászott. -Hagyjuk. Zayn sokkal fontosabb most ennél. Van valami terved?
-Fogalmam sincs, kik vihették el őt. Ahogy arról sem, hogy miért csinálták. És vajon mi közük van ehhez Edéknek?
-A meg nem válaszolt kérdések felsorolása után mondanál valami értelmeset is?
-Most mit vagy ilyen harapós?
-Zayn nagy bajban van!
-Na jó.-elengedtem őt és leültem az ágyra.-Gondolkodjunk.
-Jó.-morogta.
-Ismerted Ed apját?
-Nem. Azt hiszem, meghalt.
-De vajon miben?
-Nem emlékszem. Lehet Amy nem is mondta.-mondta elmélkedve miközben ráült az íróasztalra.-Utána kéne nézni.
-Szerintem is.-pattantam fel.-Azért egy ölelést kaphatok?-álltam elé.
-Ezekben a ruhákban tuti nem.-nézett végig rajtam.
-Hát jó.-mondtam mosolyra húzva a számat miközben vetkőzni kezdtem.
-Ha...-lélegzete elakadt mikor fejemen áthúztam az inget. Nevét csodálta mely mellkasomat díszítette. Gyengéden megfogtam kézfejét, majd tenyerét szívemre simítottam. Bőröm azonnal borsókázni kezdett.-így dugsz más nőkkel?-kérdezte undorodva.
-Hogy?
-A nevemmel a mellkasodon.
-Nem zavarja őket.
-Mert ribancok.-mondta keményen.
-Ja...-húztam el a számat, majd letoltam a gatyámat is.
-Harry erre semmi szükség.-fordult el.
-Megölelsz végre, a kurva életbe?
Sóhajtott, majd átkarolta a derekam és fejét a mellkasomra hajtotta. Ujjaimat felvezettem selymes haján, majd nyomtam egy puszit feje búbjára. Éreztem ahogy keze ökölbe szorul.
-Minden rendben lesz.
-Nem tudom Harry.-rázta a fejét.-Úgy érzem, soha nem fog véget érni ez a rémálom.
-Az élet tele van megpróbáltatásokkal Al. Soha nem tudod elkerülni őket.
-Annyira gyenge vagyok Harry.-nyögött.
-Csak megfáradt.-simogattam a hátát.-De túl fogjuk vészelni és semmi baj nem lesz.
-Megígéred?
-Meg.-szorítottam még egyszer magamhoz, majd elhúzódtam és elkezdtem öltözni.


Zayn szsz.:
Miután felébredtem, csak a fejem szörnyű lüktetését éreztem. A francba, hogy ennyire sebezhető vagyok most.
-Amy?-suttogtam hátha van itt valaki, de semmi válasz nem érkezett.-Amy?-suttogtam erőltetőbben. Semmi.-Mi a fene..Vajon hol lehet? Fészkelődni kezdtem, hátha valahogy le tudom venni a fejemről ezt a szart. De nem sok sikerrel jártam. Hirtelen nyitódott az ajtó. Gyorsan úgy tettem, mintha még nem lennék eszméletemnél. Több cipő dobogását is hallani lehetett.
-Nos akkor Amyvel mi legyen?
-Most a fiuknál van. Próbálnak kiszedni valamit belőle a néhai férjével kapcsolatban.
-És mi legyen Malikkal?
Mélyről érkező nevetés visszhangozta be a helyiséget.
-Azt hittem, egyértelmű. Eltakarítjuk az útból.
Megmerevedtem. Az égadta világon semmit nem tudok tenni a szabadulásom érdekében. Egyedül annyit, hogy várok. Hátha rám találnak..
-Nem tudom, mennyire jó ötlet ez.-szólalt fel a másik hirtelen.
-Ugyan miért?
-Még szükségünk lehet rá.
-Minek?
-Sok mindent tud amire szükségünk lehet. Például, hogy hol bujkál Harry. Vagy hogy mi van a másik csoporttal.
Szóval ezek Martinék. Amikor még benne voltam ebben a piszkos üzletben, sokat hallottam róluk. Az ő bizniszük nem működött olyan jól, mint miénk. Kár, hogy nem tudják, hogy már régen kiszálltam ebből az egészből.
-Hmm.Lehet, hogy igazad van.
-Akkor?
-Hagyjuk még itt pár napra. De vedd le azt a zsákot a fejéről. Csoda, hogy még nem fulladt meg.
Miután végre újra érezhettem a friss levegőt, lassan mélyen a tüdőmbe szívtam. Szemeimet még mindig csukva tartottam várva, hogy végre lelépjenek.
-Menjünk kajálni.
Ezzel sarkon fordulva el is hagyták a helyiséget. Végre fellélegeztem és kinyitottam a szemeimet.Egy hatalmas tér volt. Minden betonból ahol pedig ültem, egy kukás zsák volt leterítve. Remek. Remélem Amynek semmi baja nincs.


Alice szsz.:
Leültünk az asztalhoz minden. Ed az ölemben piszkálta a körmét.
-Nos Pöttöm.-kezdett bele Harry, majd a lábaimon ülő fiúra szegezte tekintetét.-Kéne...beszélnünk.
-Miről?-kérdezte.
-Arról, ami történt. El kellene mondanod, mire emlékszel.
Lehajtotta a fejét, majd erősen megszorította a kezem.
-Figyelj Ed.-fordítottam magam felé.-Tudnunk kell, mi történt ahhoz, hogy meg tudjuk találni a mamát. Mert meg fogjuk. Megígértem, de segítened kell.
-Rendben.-sóhajtott.-Én fent játszottam mikor zörgést kezdtem hallani lentről. Anya nem tudom mit csinált. Lefutottam a lépcsőn, hogy megnézzem mi történt. Két idegen fogta őt és a falhoz nyomta. A harmadik pedig mikor észrevett, odarohant és felvett. Kapálózni és kiabálni kezdtem, de hiába. Aztán ütni kezdett.-összeszorítottam az öklöm.-Anyától kérdezgettek apuról.-Harryre néztem, aki szintén rám.-De nem válaszolt ezért őt is...-hangja elcsuklott. Nyugtatóan megsimogattam a hátát.-Valami raktárról is beszéltek.Aztán kérte őket, hogy legalább engem engedjenek el. Ott hagytak egyedül, anyát pedig elvitték.-lehajtotta a fejét.-Utána elmentem hozzád Al.-nézett fel rám.
-Köszönjük szépen.-mosolygott rá melegen Liam.
-Zayn nem volt ott Ed?-kérdeztem azonnal.
-Nem.-rázta a fejét. Rosszul lettem. Mégis mi a fene történhetett?
-Akkor most átnézem milyen raktárak vannak itt a közelünkben.-pattant fel Liam.
-Segítek.-ajánlkozott Chris is.
-Ed neked nem kéne oviban lenned?-sandított Harry.
-így biztos nem fogjuk elküldeni.-ellenkeztem azonnal.
-Nem is arra gondoltam. Kéne valami igazolás, vagy ilyesmi.
-A mama mindig fel szokta hívni a tanító nénit.
-El kéne mennünk az orvoshoz.-tanakodtam miközben Ed horzsolásait tanulmányoztam.
-És mit mondunk az orvosnak?-kérdezte Harry idegesen.-Mert az igazat nem nagyon lehet. Nincs szükségünk arra, hogy a rendőrség beleavatkozzon ebbe.
-Pedig lehet azt kéne.-Harry csúnyán nézett rám.-Ed hogy érzed magad?-inkább ismét rá szenteltem a figyelmem.
-Fájnak ezek a lila foltok.-mutatott magára.
-Liam nincs véletlenül valami krémed?-kérdeztem reménykedve.
-De igen. Fent a fürdőszobában.
Felpattantam Eddel a kezemben és indultam. Harry jött utánam. Miután elláttam Edet, lefektettem őt ismét és mellé ültem.
-De nem vagyok álmos.-ellenkezett.
-Pihenned kell.-simogattam az arcát.
-Hiányzik anya.
-Tudom.-sóhajtottam, majd nyomtam egy puszit a homlokára.
-Énekelsz nekem Al?
-Persze.-mosolyodtam el.-De akkor hunyd le a szemed szépen.
-Jóóóólvan.
Amint elkezdtem az éneket, éreztem, hogy lesüpped mellettem az ágy. Már épp befejeztem volna mikor Harry követni kezdett és csatlakozott halkan.
-Újraaa.-kiáltott fel amint befejeztük. Elmosolyodtam. Ed annyira értelmes volt a korához képest.
-Nincs újra. Tessék aludni!-mondtam, majd betakartam őt és megfogtam a kezét.-Itt leszek amíg el nem alszol.
-Oké.-adta fel.
Harry közelebb jött hozzám és megfogta a másik kezem, de n azonnal elkaptam.
-Mi az?-rótt le.
-Ssst!-parancsoltam rá. Ed szuszogása egyre lassabb és lassabb lett. Mikor úgy láttam, hogy tényleg elaludt, óvatosan felálltam Harryvel együtt.
-Most mi?
Megütöttem kemény mellkasát.
-Fogd már be!
Kisettenkedtünk a szobából.
-Ez aztán erős jobbos volt.-dörzsölte a bőrét.
-Menjünk segíteni a többieknek.-mire elindultam volna, elkapta a karom.
-Nem akarsz...szórakozni kicsit?-kacsintott rám. Én pedig akkora pofont kevertem le neki, amekkorát csak bírtam.
-Hiányoztam mi? Hiányzott a szex. Akartad mondani.
Ahogy visszanézett rám, szemeiben düh csillant fel.
-Na ide figyelj!-morogta mérgesen, majd az ajtónak nyomott.-Te velem nem fogsz így bánni!
-Ahogy te se velem!-löktem el magamtól.-Hagyj békén!
-Tudom, hogy te is akarod.
-Ja persze. Rosszul tudod.-még ki sem mondtam az utolsó szót, kezei a felsőm alatt matattak. Gyengéden simogatta a bőrömet miközben próbáltam szabadulni szorításából. Mi a fene ütött belé hirtelen?
-Na.-hajolt a fülemhez és halkan suttogott.-Hadd kényeztesselek picit.-nyelve végigsiklott a nyakamon. Akaratlanul  egy apró nyögés szakadt fel a torkomból.-Hmm.-hümmögött, majd hozzám dörzsölte magát. Hátrálni akartam, de nem volt esélyem. Megint magához láncolt.



Még egy ilyen kérdésem lenne felétek, hogy folytassam-e az írást tovább. Érdekel továbbra is a történet? Csak mert elég kevés az érdeklődő.

II./Chapter twenty-five

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Meghoztam az új részt. Remélem tetszeni fog.
Vároma véleményeket.
Jó szórakozást!
HAVE FUN!





-Alice!-szipogásomtól ő is megrémült.-Hol vagy?! Mi történt?!
-Itthon. Zayn eltűnt!
-Tessék?
-Jól hallottad. Te hol vagy?
-Öhm...izé...mindjárt ott!
-Megzavartam valamit?
-Nem, dehogy! Csak ne mozdulj! Azonnal ott vagyok.-letette.
-Na?-lépett mellém Chris.-Mit mondott?
-Hogy mindjárt itt van.
-Nem úgy volt mellesleg, hogy elutazik jó messzire?
-Hát... Nem tudom. Úgy tűnik az a "messze" nincs is annyira távol.
-Aggódom Al.-ült le mellém.
-Én is.-sóhajtottam.-Ed még mindig alszik?
-Igen.
-Nem mintha paráznék, vagy ilyesmi, de szerinted elég lesz bezárni a bejárati ajtót?
-Nem tudom. Lehet jobb lenne, ha elmennénk? De hová?
-Liam...-a telefon ismét a kezemben volt és tárcsáztam a következő számot ami segíthet. Végre felvette.-Liam? Szia! Te nem vagy Zaynnel?-kérdeztem ijedten.
-Nem. Miért, kéne?-kérdezte értelmetlenül.Szívem a torkomban dobogott.Zayn egyedl ment oda... -Zavarhatlak egy percre? Vagy inkább kettőre.-néztem Chrisre. Miután mindent elmondtam neki, ragaszkodott hozzá, hogy most azonnal menjünk át hozzá. Miután visszahívtam Harryt, hogy ott keressen minket, el is indultunk. Pakoltam pár cuccot magunknak, majd Edet a karjaimba véve beültünk a kocsiba és meg sem álltunk Liam házáig.
-Végre!-nyitott ajtót azonnal, majd segítkezett mindennel.
-Nem zavarunk Liam?-kérdztem szégyellősen.
-Egyáltalán nem.-rázta a fejét.-Azonnal indultam, amint elmeséltél mindent.
-Miért, hol voltál?-kérdeztem sejtelmesen.
-Őőőőő vagyis.... Itthon voltam.-mosolygott.
-Liam!-néztem rá szigorúan.
-Vidd fel Edet Chris.
-Liaaam.-álltam mellé.-Ugye nem egy randiról rángattalak el?-kérdeztem félő tekintettel. Már olyan régóta beszél nekem arról, hogy barátnőt szeretne. Most meg miattam eljött egy randiról? Szóval ezért nem vette a telefont.
-Nem.-mondta határozottan.
-Akkor?
-Na jó, talan tényleg.-forgatta a szemét.-De ez most sokkal fontosabb.
Vitánkat a hirtelen kopogás szakította félbe. Harry. Chris rohant, hogy kinyissa, de mire leért én már százszor megelőztem. Túlságosan vágytam már rá, hogy újra lássam végre.
-Al!-lihegte amint meglátott.
-Harry.-kétségbeesett tekintetem nyilvánvaló volt számára. Fekete kalapja ferdén állt kócos fején. Ingje teljesen össze volt gyűrve, zakójának vonala mintha félre lenne vasalva. Azonnal megütött a női parfüm illata. Mi a franc? Tényleg megzavartam valamit... Széttárta karjait, de nekem nem volt kedvem a már így is nő illatú ruháiba bújni. Lehajtott fejjel odébb álltam, hogy be tudjon jönni.
-Sziasztok srácok!-köszöntött mindenkit amint belépett.
-Heló.-köszönt Chris nem épp lelkesen.
-Hazz!-ugrott fel Liam a helyéről, majd megölelte rég nem látott barátját. Miután mindketten megnyugodtak kicsit, elmeséltem minden részletet Harrynek elejétől a végéig.
-Hmm.-hümmögött miközben borostályát simogatta.
-Van valami ötleted?-kérdezte Liam.
-Gondolom Zaynt már próbáltátok hívni.
-Elég sokszor.-válaszoltam.-Már ki van kapcsolva. Liammel akart menni, de ő sem vette akkor, úgyhogy elment egyedül.-vázoltam a helyzetet miközben egy kövér könnycsepp simult végig az arcomon.
-Nyugodj meg Al. Zayn nem olyan puhány, mint hinnéd.-nyugtatott Harry, de az idegességem nem hagyott alább.
-Nem tudsz felhívni valakit?-kérdeztem kétségbeesetten. Csak van valami ismerőse abból a bandából aki annó az ő oldalán állt.
-Nem hinném.-rázta a fejét.- rendőrségnek remélem nem szóltatok.-nézett körbe rajtunk.
-Dehogyis.-reagált azonnal Liam.
Hirtelen sírás zaja szakította félbe a gondolatmenetünket. Fentről jött. Abban a pillanatban rohanni kezdtem. Harry és Chris utánam, majd Liam. Kicsaptam Liam szobájának ajtaját, majd odasiettem Edhez aki alig kapott levegőt a zokogástól.
-Itt vagyok kicsim!-fogtam a karjaimba.
-Mama!-sírt a mellkasomba.-Hol van a mamám?-kérdezte kétségbeesetten miközben a pulóveremet markolászta.
-Jaj Ed.-sóhajtottam, majd aa vállamra vontam őt.
-Héj öcskös.-ült le mellém Liam és maga felé fordította Ed pofiját.
-Liam?-kérdezte egy ki mosollyal az arcán.
-Bizony.-mosolygott rá melegen.
-Te sem tudod, hol van az anyukám?-lebiggyesztett ajkai láttán összeszorult a szívem.
-Nem.-rázta a fejét.-De ígérem, megtaláljuk.

Zayn szsz.:

Sírás.
Sötétség.
Sírás.
Sötétség.
Sírás.
Sírás.
Semmit nem láttam magam körül. A fejem zsongott, valaki pedig mellettem nagyon kétségbe volt esve. Ülök a hideg földön. Fogalmam sincs, hol vagyok. Csak arra emlékszem, hogy elmentem Edék házához egyedül. Aztán amint beléptem az ajtón, minden elsötétült a fejemben pedig elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Kezeim szorosan egymáshoz voltak rögzítve.
Kétségbeesetten próbáltam kutakodni a zsebemben, hogy megtaláljam a mobilomat, de meglepetésemre az nem volt a szokásos helyén. Megrémültem.
Úgy éreztem, a kendő ami a fejemre volt kötve, egyre jobban szorítja a homlokomat.
Elraboltak. Semmi kétség. De vajon ki ez itt mellettem? Szipogásából ítélve ami nem jött től messziről, egy nő.
-Hölgyem?-próbálkoztam a lehető leghalkabban, hátha valaki más is van itt még rajtunk kívül.
-Ki az?!-kérdezte ijedten.-Ki van itt? Ne bántson kérem!
-Nyugodjon meg. Nem áll szándékomban bántani senkit.
-Ki maga?
-Zayn vagyok. Zayn Malik.
-Ó te jóságos ég!-sóhajtott.-Zayn!
-Maga Ed anyukája, ugye?-kérdeztem reménykedve, hogy nem más.
-Igen.-sóhajtott.
-Jaj hála az égnek.-megfeszült hátam kissé megengedett.
-Hol a fiam? Hogy kerülsz ide?-éreztem a hangjában, hogy közel van a zokogáshoz.
-Ed....
-Mi van itt?!-csapott be valaki egy ajtót.-Na mi van, magadhoz tértél Malik?-kérdezte gúnyos hangon. Nem tudtam válaszoljak-e.-És te cica?-hangja másfelé irányult.-Nem fáradtál el még a sok bőgésben?-léptei egyre sűrűbbek voltak a másik irányba. A méreg forrni kezdett bennem.
-Hagyjon!-ellenkezett.-Ne érjen hozzám!
-Ne siránkozz már! A főnök azt mondta, addig, amíg én vigyázlak titeket, bármit tehetek veled!
Egyre feszültebb lettem szavai hallatán.
-Kérem!-sóhajtott, majd zokogni kezdett.
-Nálam ez nem jön be.-nevetett.-Most pedig velem jössz!-állkapcsom összeszorult.
-Hagyja békén!-tudtam, hogy így én fogok rosszul járni, de nem hagyhattam, hogy bántsa őt.
-Mit ugatsz te nekem?!-szegezte nekem a kérdést, majd vastag bakancsának a szélét a bordáim közt éreztem. Kétségbeesetten kapkodtam levegőért.-Akarsz még valamit mondani?!
-Ne merjen hozzáérni!-szűrtem a fogaim közt mire a következőt már a fejemre kaptam. Ismét elvesztettem az eszméletem.

II./Chapter twenty-four

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
Meghoztam az új részt. Remélem tetszeni fog.
Várom a véleményeket.
Jó olvasást!
HAVE FUN




-Na akkor...-fordultam felé, de mire folytattam volna, már a kanapén is ült. Mintha már nem tudom hány napja itt lenne velünk.
-Al!-szólított.-Segítenél?
-Miben?-ültem le mellé.
-Odakapcsolnád a Teletabikoz?
-Hát kicsim... sajnálom, de nekünk olyan műsorunk nincs.-szomorúan lehajtotta a fejét, mire felugrottam és rögtön vigasztalni próbáltam.- De ha gondolod, Chrisnek vannak itt még kazettái. Lehozzam őket? Meglehet, hogy találunk kedvedre valót.
-Igeeen.-mondta lelkesen.
Felrohantam és lázasan keresni kezdtem Chris holmijai közt. Amióta nálunk lakik, egyre rendetlenebb. El van lustulva. Ideje lesz beszélnem vele.
-Meg is vagy.-emeltem ki mosolyogva egy mesés kazettát a hatalmas ruhahalom alól. Fogalmam sincs, hogy mire kellett ez neki. Hogy egyáltalán minek hozta el. De most éppen jól jön. Óvatosan szedtem a lábam egymás után a lépcsőn miközben azon járt az agyam, hogy  Zayn jól van-e. De ha gond lenne biztosan felhívna. Vagyis remélem.
-Na megvaaaan?-kérdezte amint meglátott.
-Meg bizony.-mosolyogtam rá melegen. Miután betettem a kazettát, készítettem egy kis harapnivalót a meséhez. Természetesen nekem is néznem kellett, hisz Ed máshogy nem volt hajlandó odafigyelni. Mintha hosszú órák teltek volna el miközben a telefonomat a kezemben szorongatva figyeltem az óra járását. Nem lehet igaz. Hol vannak már? A telefonom hirtelen vadul rezegni kezdett. Rögtön felpattantam a helyemről.-Egy pillanat és jövök, rendben?-biccentettem felé.
-Oké.-mondta kissé feszülten.
Kirohantam a konyhába.
-Már éppen ideje volt, hogy hívj!-korholtam le.-Mi újság?-lágy szellő simogatta a mikrofon felületét.-Zayn!-síri csend.-Zayn?!-kiabáltam talán kissé hangosan mire a vonal megszakadt. Szívem oly' vadul vert, mint még soha. Bele se mertem godolni mi lesz, ha elveszítem újra. Nem. Lehetetlen. Levágtam a készüléket a konyhapultra, majd visszasétáltam a nappaliba, de a látvány mely fogadott nem volt épp biztató. Ednek nyoma sem volt. -Mi a fene folyik itt?!-tisztában voltam vele, hogy nincs senki a házban. Vagyis ezek után csak remélni tudtam. Nem volt más választásom. Fel kellett hívnom Christ. Tudom, nem a legjobbkor, de ez most kivételesen nagyon fontos. Rohantam volna vissza a konyhába mikor hirtelen valami neszre lettem figyelmes az emelet felől. A lábam földbe gyökerezett. Mozdulni sem bírtam. Remegtem.
-Micsoda kellemes meglepetés!-zendült fel mögöttem egy harsány nevetés. Meglepően ismerős nevetés.-Hogy megváltoztál.-ha ez a valaki az, akire gondolok, remélem hamar vége lesz és még ma este meghalok. Lassan fordultam át a tengelyem körül.
-Apa...-egy szakadt farmert és világoskék rövidujjú polót viselt. Egészen meggyötörtnek látszott. Fogalmam sem volt, mit tegyek. A rémület úrrá lett rajtam. Lassan hátráltam, de tudtam, hogy hiába.-Te meg hogy kerülsz ide?
-Olyan savanyú képed, mintha citromba haraptál volna. Mi az, nem is örülsz nekem?-tárta szét a karjait valószínűleg ölelésre várva, de azt tőlem várhatja.
-Őszintén szólva nem vagyok éppen a legboldogabb.
-Jaj ugyan Alice! Ami történt, az megtörtént! Ne legyél már enyire bunkó!
-Hogy micsoda?-szemeim tágra nyíltak.-Á igazad van, nem is annyira lényeges a múlt. Boruljunk egymás karjaiba és örüljünk úgy, mintha mi se történt volna!-a hangom egyre csak emelkedett. Hihetetlenül ideges voltam abban a pillanatban.
-Na látod!-mosolyodott el, majd ismét széttárta a karjait. Határozottan megráztam a fejem, majd berohantam a konyhába.-Hová, hová?!-futott utánam.
-Hagyj békén!-ordítottam rá mire elkapta a jobb kezem és magához húzott. Visszataszító volt. Feltörtek bennem az emlékek olyan vehemenciával, hogy még a könnyeim is kicsordultak.
-Hiányoztál Al!
-Ne hívj így! És én nem ismerlek téged! Te nem vagy az apám!
-Dehogynem!-hajolt közelebb.
-Eressz már el!-kiabáltam. Láttam a ráncokat a szemei alatt. Azokat a szörnyű börtönben töltött éveket. Csak nem megbánta? De persze! Annyira naiv vagy Alice!
-Nem akarsz szórakozni egy picit, kicsim?
-Nem!Nem!Nem!-ordítottam torkom szakadtából. Hol van már valaki?! Hol van Zayn?!-Mit csináltál Eddel?!-kérdeztem mérgesen mire egy kis előnyhöz jutva ellöktem magamtól.
-Semmit.
-Aha persze! Hol van?
-Az emeleten pihen.
-Mi? Pihen? Mi a...
-Nem tök mindegy?
-Nem, kurvára nem!-csapódott a bejárati ajtó. Nagy kő esett le a szívemről. Chris fülig vigyorral sétált befelé egészen addig, amíg meg nem látta a vendégünket.
-Szia fiam!-fordult felé. Chris is kővé dermedt pont ahogy én is.
-Bántottad?-kérdezte azonnal szúrós tekintettel.
-Nem.-válaszolt nyugodt hangnemmel.-Te sem öleled meg apádat?-Chris csak fintorgott egyet, majd kikerülte őt és elindult felém.-Egészen meg vagy emberesedve.-bólogatott elismerően.
-Kössz.-mondta miközben átkarolt. Azonnal belemélyesztettem a körmeimet. Még mindig féltem.-Mit akarsz itt?
-Csak eljöttelek megnézni titeket. Azt hittem, örülni fogtok nekem.
-Ja. Persze.-dünnyögtem.
-Hogy szöktél meg?-kérdezte Chris pár perc csend után mire ő elmosolyodott. Csak mosolygott és mosolygott. Nem válaszolt. Egy szót sem szólt.-Hm?
-Mit érdekel az téged?-vetette oda gúnyosan.
-Tűnj el innen!-mondta Chris indulatosan.
-Hát rendben.-sóhajtott.-De visszajövök.-nézett rám. Jobban odabújtam Chrishez.
Sarkon forult és lassan kimenetelt a házból.
-Ed.-leheltem, majd rohantam fel az emeletre. A szobánkban feküdt az ágyon.-Ed!-kiabáltam, de semmi. Chris pillanatok alatt mellettem volt.-Gyorsan!-kapkodtam.
-Nyugodj meg, nincs semmi baja!-mondta miközben ellenőrizte, hogy tényleg úgy van-e.-Altatót adott neki.
-És mikor fog felébredni?
-Nem tudom.
-És miért nem sikított?
-Azt sem tudom.
-Jaj olyan jó, hogy itt vagy!-öleltem magamhoz.
-Ugye tudod, hogy mostantól ki sem léphetsz a házból?
-Látod, hogy ide is utánam jött.
-Hol van Zayn?-nézett körbe, mintha itt lenne, csak éppen bujkálna. Szívem majd' megszakadt.
-Mielőtt megjelent volna hívtam őt. Felvették, de senki nem szólt bele. Utána megszakadt.
-Mi a fene folyik itt Al?
-Én sem tudom Chris. De az biztos, hogy a nyugalmunk nem tartott sokáig.-hajtottam le a fejem.
-Felhívom a rendőrséget.
-Én pedig megpróbálom újra Zaynt.
A nap hátralévő részében nem csináltam mást, csak telefonáltam. A végére Zayn  már ki volt kapcsolva, Liam pedig nem vette. Még mindig. Erős pánikérzet vett rajtam erőt. Nem tudtam kihez fordulhatnék segítségért. Aztán bevillant.
Mi van, ha ezek az emberek akik elijesztették Edet és eltűntették Zaynéket nem is anyira idegenek. Mi van, ha csak kerestek valakit aki meglépett előlük. Vagy lehet Zaynt keresték? De akkor miért mentek Edékhez? Nem értem. Nincs összefüggés. Igazából csak találgatni tudok. És ami a legfontosabb. Vajon apának van köze ehhez az egészhez? Vagy csak egészen véletlenül keveredett ebbe a történetbe?
Mindegy is. Most az egyetlen reménységem, aki segíteni tud nekem, az Harry. Ő benne volt mindenben. Fel kell hívnom őt.
Villámgyorsan tárcsáztam az ő neve alatt futó számot. Nagyon bíztam benne, hogy még érvényes. Kicseng!
-Haló!-dörmögő hangja semmit nem változott.
-Harry!-kiáltottam könnyes szemmel.-Segítened kell!

BOLDOG ÚJ ÉVET! 😊😊😊

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Elsődlegesen szeretnék Nektek szeretetben gazdag boldog új évet kívánni. Másodlagosan pedig jelentkezni, hogy még mindig élek és bocsánatot kérni, de eléggé elfoglalt vagyok. Remélem nem haragszotok rám emiatt. 
Hamarosan hozom az új részt. 😀

II./Chapter twenty-three

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Hosszú idő után ismét megérkeztem az új résszel.
Remélem, nem nehezteltek rám és azt is remélem, hogy tetszeni fog!
Jó olvasást!
HAVE FUN




Három hét telt el azóta, hogy Zaynnel megbeszéltük a dolgokat és minden a helyére állt. Ez azóta is tart. Liam kivett egy saját lakást és elköltözött tőlünk. Próbáltuk maradásra bírni, de valahogy nem sikerült rászednünk. Azt mondja, a saját lábára kell állnia és irányítania a sorsát. Nem leszünk mindig mellette, és ebben igaza is van. Persze meglátogat majd. Hisz megígérte.
Chris talált egy igazi barátnőt, akivel most még csak ismerkedik, de nagyon aranyosnak tűnik. Zayn és én pedig próbáljuk feldolgozni a gyász szörnyű fájdalmait.Szerencsére itt vagyunk egymásnak és így sokkal könnyebb megküzdeni vele. Megbeszéltük, hogy idővel majd újra próbálkozunk ezzel az egésszel, de egyelőre hagyjuk pihenni a dolgot.Nem akarom, hogy bárki pótolja Őt.
-Ne segítsek?-kérdezte Zayn. Éppen a rakodtam ki a mosogatógépből.
-Nem kell, köszönöm.-mosolyogtam rá.
-Olyan jó végre ezt a görbe vonalat látni az arcodon.-mondta vigyorogva miközben mellém sétált és megfogta a kezem.
-Köszönöm, hogy itt vagy mellettem.-öleltem át a derekát, majd arcomat a mellkasába fúrtam.
Nem szólt semmit, csak szorított jobban magához.
-Egyedül maradtunk.-sóhajtott.-Mindenki elment.
Felnevettem.
-Végre egy kis nyugalom.
-Végül is.-nézett a szemembe.-Ma este elvihetem Kegyedet vacsorázni?
-Örömmel fogadnám.
Szemei ragyogtak. Újra látom benne azt a boldogságot, amit már oly' rég nem.
-Hívtam anyát az előbb, de nem vette fel. Remélem nincs semmi gond.-töprengett miközben a mobiltelefonja képernyőjét nézegette.
-Biztosan csak túl elfoglalt. Ne aggódj!
-Remélem igazad van.-mosolyodott el.-Megyek, megpróbálok alkotni valamit, mielőtt készülődni kezdek.-mondta, majd fölém hajolt és puszit nyomott a homlokomra.
-Én meg rendet rakok még.
Miután Zayn eltűnt az emelet utolsó lépcsőfokáról is, sarkon fordultam és folytattam amit elkezdtem. Mióta Harry elment, nem is fogtam gitárt a kezemben. Ez a része az életemnek valahogy megüresedett nélküle. Nem hallottam róla semmit. Nem mintha elvárhatnám tőle, hogy minden nap jelentsen, hogy hol van. Nem éppen erre gondoltam, de azért reméltem, hogy nem csak úgy elsétál az életemből. Reméltem, hogy néha-néha egy üzenetet dob, hogy mi van vele. De nem várhatom el tőle. Hisz nem vagyok az anyja, vagy ilyesmi. De attól még hiányzik.
A csengő hirtelen zenélése szakított félbe a rendezkedésben. Alig léptem egyet, újra megszólalt. Vajon mi lehet annyira sürgős?
-Mész Al?!-kiabált az emeletről.
-Igen!-válszoltan tüstént miközben igyekeztem minél előbb az ajtóhoz érni. Megragadtam a kilincset és lassan kitártam a hatalmas fadarabot.-Zayn!!!-sikítottam azonnal, amint Ed vérrel áztatott arca abban a másodpercben az elmémbe égett. Remegett. Nem tudtam, hirtelen mihez kapjak. A pulzusom száz százalékig az egekben szárnyalt. A szívem majd' kiugrott a helyéből. Zayn azonnal mellettem termedt s behúzta Edet a házba.
-Ed!-szólongatta, de semmi válasz. A fiú teljes sokkban volt.-Ed!-próbálkozott újra, de semmi.
-Szerintem vigyük fel őt és mosdassuk le.-néztem Zaynre, akin nyilvánvaló volt, hogy jobban megrémült, mint én.
-Jó.-mondta, majd felvette őt s rohant vele a füdőbe. Míg ő lemosdatta Edet, én próbáltam híni az anyukáját, nem sok sikerrel.Nem vette a telefont. Vajon mi történhetett?
-Alice!-kiabált Zayn.
-Jövök!-ledobtam a mobilt a kanapéra, majd amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam a fürdőszobába. Már törülközőbe volt tekerve, mikor benyitottam.
-Folyton azt ismételgeti, hogy anya.
-Hiába hívom, nem veszi.-súgtam a fülébe, de közben egy percre sem tudtam a pillantásomat levenni Ed megüresedett tekintetéről.
-Mi legyen?-kérdezte.
-Itt marad. Nem küldhetjük sehová.
-Lehet, hogy szólni kéne a rendőrségnek.
-Előbb talán nekünk kéne utánajárni, hogy mi történt az anyukájával.
-Szerintem nem jó ötlet odamenni.
-Jó, ezt ne most beszéljük meg.-kerültem ki, majd a kezeim közé vettem a még mindig remegő kisfiút és átsétáltam vele a szobánkba.-Ed!-szólítottam meg kedvesen miután letettem őt az ágyra.-Hallasz engem, ugye?-semmi reakció. Megrémített az az üres tekintet.-Csak bólints, ha igen. Kérlek.-két percen át csak bámult rám. Mintha semmit nem értene abból, amit mondok, majd lassan felém nyújtotta a kezét. És lehúzott maga elé. Egészen a füléig kellett hajolnom.
-Azt mondták, nem beszélhetek.-suttogta rekedt hangon, amitől engem rázott ki a hideg.
-Ki mondta ezt Ed?-suttogtam vissza.
-Egy férfi.
-Hogy kerültél hozzánk?-kérdeztem miközben visszaegyenesedtem, hogy a szemébe tudjak nézni.
-Nem beszélhetek.-ismételte magát, mint egy robot.
Megrémültem. Vajon mi történhetett amitől Ed ennyire...furán viselkedik?
-Nem kéne orvoshoz mennünk vele?-kukkantott be Zayn.
-Nem tudom.-sóhajtottam tanácstalanul miközben őt néztem. Lehet, inkább egy pszichológusnak kellene látnia. De mi sem tudjuk megmagyarázni, miért viselkedik így. Úgy pedig semmi értelme nem lenne az egésznek.
-Szerintem várjunk vele. Hívd fel Liamet.
-Minek?
Felálltam és kihúztam őt a szobából.
-Jó lenne, ha elmennétek arra körülnézni, én addig itt maradok vele. Nem szívesen hagynám egyedül.
-Rendben. Akkor hívom őt.-fordult meg, majd lerohant. Indultam volna vissza Edhez, de láttam, hogy az ajtóban áll. Még mindig a törölközőt szorongatta magán.
-Gyere Ed, adok valami tiszta ruhát.-nyújtottam a kezemet, mire ő félénken megragadta azt.-Aztán ha gondolod, még beszélgethetünk.
-Nem szeretnék.-rázta a fejét.
-Akkor mit szeretnél csinálni?
-Nem tudom.
Visszamentünk a szobába és válogatni kezdtem Zayn ruhái közt. Nem gondoltam  azt, hogy esetleg akad olyan, ami jó lesz Edre. De igyekeztem valami olyat találni, amit nem a földön húz.
-Tessék.-mosolyodtam el miközben áthúztam a ruhadarabot a fején.
-Köszönöm Alice.-mosolygott ő is.Nem hittem volna, hogy én ezt még ma látni fogom.
-Na gyere! Nézünk valami jót a TV-ben.
-Oké.-hajtotta le a fejét, majd elindultunk a nappaliba, ahol Zayn lázasan nyomogatta a mobiltelefonját.
-Na?-kérdeztem.
-Nem veszi. Az SMS-re sem válaszol. Megőrülök!
-Ne mérgelődj.-simítottam végig a vállán.
-Látom találtál ruhákat.-mosolyodott el mikor megpillantotta mögöttem a szégyellős kisfiút. Egyáltalán nem hasonlított arra a gyerekre, akit én ismertem meg annó a parkban.
-Igen.
-Szerintem elmegyek hozzá autóval és megnézem, mi a helyzet.
-Rendben.-sóhajtottam.-De nagyon vigyázz magadra kérlek.
-Vigyázni fogok.-nyomott egy puszit az arcomra, majd lehajolt, hogy Ednek is adhasson egyet, de hiába. Elfordította a fejét. Helyette inkább a fejét simogatta meg, majd az ajtó becsukásával eltűnt a szemünk elől.

II./Chapter twenty-two

Sziasztok Kedves Olvasóim!
Ne haragudjatok a több hónapos kimaradásért. Nagyon köszönöm, hogy még ennek ellenére is velem maradtatok.
Most jöttem az új résszel, remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
HAVE FUN!








Egy hét...
Két hét...
És a harmadik...
Az idő csak telt, én pedig még mindig ugyanabban a stádiumban remekeltem otthon. Bőgés, evés (néha), alvás (ha sikerült). Napokig nem szóltam a temetés után senkihez, csak ültem a szobámban egyedül és azon gondolkoztam, vajon miért engem büntet a sors ilyen dolgokkal. Vajon milyen szörnyűség vár majd rám ezután?
-Én ezt nem bírom tovább!-csapott az asztalra Liam mikor már a negyedik csomag zsebkendőt gyűrtem össze.-Tudom, hogy fáj! Tudom, hogy nem egyszerű! De ne csináld már ezt kérlek!
-Liam! -szólt rá rosszallóan Chris.
-Nem tudom,  ti hogy bírjátok őt nézni,  de nekem elegem van. Öltözz Alice! -parancsolt rám.
-Mi? Minek?
-Elmegyünk sétálni.
A lépcsőházban hirtelen megjelent  Zayn is. Már napok óta valam fontos munkán dolgozik éjjel-nappal. Szemeiben a szokásos aggodalmat láttam. És persze az elmaradhatatlan fáradtságot. Annyira szerettem volna segíteni neki,hogy könnyebb legyen.
-Liamnek igaza van Pöttöm. Jót tenne egy kis friss levegő.
-Rendben. -hajtottam le a fejem. Felálltam és elindultam felfelé. Útközben Zayn megfogta vékonyka kezemet és követett a szobába.
-Ne haragudj,  hogy mostanában sok dolgom van. -huppant le az ágyra miközben öltözni kezdtem.
-Nem haragszom Zayn.  Megértem. Nem kell ezért bocsánatot kérned.
Megfogta a kezem és óvatosan az ölébe ültetett.
-Hamarosan megtartjuk as esküvőt és olyan gyönyörű helyre viszlek,  amilyet még soha nem láttál.
-Nem akarok esküvőt.-álltam fel,  majd az ablakhoz sétáltam.
-Tessék?-kérdezte meghökkenve.
-Nem akarok ünnepelni. Főleg nem boldognak lenni, mikor elveszítettem a fiamat.
-Alice.-hajtotta le a fejét.-Örökké nem gyászolhatod.
-Dehogynem.-fordultam felé azonnal.-Meghalt Zayn. Téged ez nem is érdekel?-estem neki hidegen.
-Ne merj nekem ilyet mondani!-pattant fel.-Az én fiam is volt!Ne hidd már azt folyton, hogy minden csak rólad szól!-arca keserűvé vált miután ez a mondat elhagyta remegő ajkait.
-Tudod mit Zayn?-kérdeztem szomorúan miközben leakasztottam a kabátomat a vállfáról.-Nekem ez már túl sok. Elég. Csak egy kicsit -néztem rá könnyes szemmel.-hagyjuk egymást, jó?-mondtam, majd hátat fordítottam neki és elindultam lefelé Liamhez aki már készen várt az ajtóban.
-Menjünk.-simított végig a hátamon, majd kiterelt az ajtón és a kocsijába ültetett.
-Hová viszel?-kérdeztem rekedt hangon ahogy kitolattunk az útra.-Azt hittem, sétálni fogunk.
-Egy nyugodt helyre ahol kicsit elfelejted a dolgokat.-válaszolt, de rám sem nézett. Csakis az utat figyelte. Még csak a rádió sem szólt. Egyedül a motor búgását lehetett hallani amit pár perc múlva az esőcseppek folyamatos zaja is elnyomott.-Baszki.-mérgelődött.-Pont most kell, hogy essen?!-ütött a kormányra.
-Nyugodj meg.-mondtam, majd felkapcsoltam a rádiót és halkra tekertem a hangerőt.
-így nem tudok veled sokmindent kezdeni.
-Akkor üljünk itt csendben.
-Na biztos.-nevetett, majd ismét elindultunk a főúton. Nagyot sóhajtottam miközben hátradőltem az ülésben.
-Most hova megyünk?
-Nyugodj meg és dőlj hátra.-mondta, majd ismét az útra koncentrált. Nem tudtam nyugodt maradni. Valahogy túl idegennek tűnt ez a helyzet. Liam nem szokott csak úgy elvinni otthonról, hogy nyugodjak meg. A hirtelen fékezés miatt előre csúsztam az ülésben, ugyanis elfelejtettem bekötni magam.-Biztonsági öv.-mormogta, majd leállította a motort. Ahogy felkaptam a fejem, rögtön ismerős lett a hely. Zayn munkahelye.
-Minek jöttünk ide?-néztem rá értetlenül.
-Ne kérdezz már annyit.-sóhajtott.-Csak gyere!
Mit tehettem mást, követtem őt. Nem mintha akkora kedvem lett volna ehhez. Az utóbbi pár napban inkább csak elbújtam volna valami sötét helyre, ahol senki sem lát és sírtam volna. Igazán jót tett volna. De nem találtam ilyen helyet.
Liam előhúzta a kulcsait, majd egy mozdulattal kinyitotta az ajtót.
-Honnan...-mogorva tekintete belémfolytotta a szót.-Értem.-bólintottam miközben beléptünk a sötét helységbe. Miután rátalált egy villanykapcsolóra, Zayn irodája felé kezdett vonszolni.
-Na.-kiáltottam fel az erős szorítás hatására.
-Bocs.-nyögött egyet, majd ott is felkapcsolta a lámpát és egy vad mozdulattal kirántotta a fiókot a helyéről.-Gyere ide Al!-parancsolt rám. El sem tudtam képzelni, mit kar mutatni. Lassan mellé sétáltam és óvatosan bekukucskáltam a fiók belsejébe. A legkevésbé várt tartalom fogadott.
Tele volt fotókkal és levelekkel. A mi közös fotóinkkal.-Látod ezt?-nézett a szemembe.-Ezt azért mutatom meg, hogy térj végre észhez Alice. Szörnyű tragédia, ami veletek történt. De akkor sem tart örökké. Nem hagyhatod, hogy közétek álljon.
Szemeim megteltek könnyel ahogy a kezembe vettem és végignéztem a képeket. Nem is emlékszem tisztán, mikor készültek ezek. Volt köztük pár friss, de nagy része inkább az elejéről való volt.
-Zayn nem azért csinálja ezt, mert annyira élvezi. Hanem érted. Ne okozz neki több fájdalmat.-rázta a fejét keservesen.
Nem reagáltam. Nem tudtam mit mondani.Liamnek teljes mértékben igaza volt. De talán mégsem olyan egyszerű ez.
-Ezek mik?-vettem ki a borítékokat.
-Levelek. Neked.
-Te láttad már őket?
-Igen. Mindig elolvastatta velem, hogy elég jó e. De sosem merte elküldeni. Olvasd el őket.-fordult meg.-Talán jót fog tenni.-suttogta halkan, majd elindult kifelé.
-Hová mész?-kérdeztem azonnal.
-Sehová. Kint megvárlak.-nézett vissza egy pillanatra, majd eltűnt. Én pedig belemerültem a papírok sokaságába.



Zayn gondolatai mélyebbek voltak, mint hittem. Sokkal több van benne, mint azt akárki gondolná. Úgy ír ezekben a levelekben, mintha félnne valamitől. És mégis miért nem merte nekem ezeket odaadni?
Hirtelen kopogás zaja szakította félbe a gondolatmenetemet.
-Al.-nyitott be Liam.-Lassan indulnunk kéne vissza. Zayn már hívott.
-Mehetünk.-mondtam, miközben visszacsomagoltam mindent és eltettem a helyére.
-Jobban vagy?-kérdezte óvatosan.
-Sokkal.-mosolyogtam rá.-Köszönöm szépen Liam!-öleltem magamhoz szorosan.
-Végre.-sóhajtott miközben körém fonta karjait.
-Menjünk.-húzódtam el tőle.- Zayn már biztosan aggódik.
-Mint mindig.-nevetett.
-Pontosan.-helyeseltem.
Már az ajtóban várt. Nem hiszem el. Hiszen csak Liammel voltam.
-Sziasztok!-köszöntött amint kiszálltunk az autóból. Azonnal karjaiba futottam.
-Szeretlek Zayn!-arcomat a nyakába fúrtam és ezt ismételgettem talán perceken keresztül.
-Menjünk be. Meg fogsz fázni.-suttogta a fülembe.
-Ne haragudj rám.-néztem a szemébe.
-Tudod, hogy nem is tudnék.-mosolygott, majd hajamat a fülem mögé tűrte.
-Menjünk.-kulcsoltam össze ujjainkat, majd elindultunk befelé.
Az este nagy részét együtt töltöttük. Nem akartam egy percre sem elmozdulni mellőle. Liam ráébresztett megint. Ráébresztett, mekkora kincs is valójában Zayn.Rájöttem. Csak boldoggá akarom tenni.
Semmi másra nincs szüksége se neki, se nekem.

II./Chapter twenty-one

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
Ne haragudjatok, hogy késve,  de itt van az új rész. 
Remélem tetszeni fog. 
Jó olvasást! 
HAVE FUN! :D






Nagy figyelemmel kísértem arckifejezésüket. Harry jött be, majd utána Zayn. Harry hosszú fekete kabátot viselt fekete farmerral és csizmával. Felsője pedig hófehér volt melyen szinte átlátszódtak gyönyörű tetoválasai. Haja kusza volt, arca pedig még annál is megviseltebb. Mindkettő könnyes szemmel állt az ágy elé. Szívem vadul püfölte a mellkasomat miközben arra vártam, hogy valamelyikőjük végre megszólaljon. De nem tették. Idegesen markolták az ágy támláját.
-Na?-kérdeztem rekedt hangon.
-Szia Al!-nézett rám hirtelen Harry.
-Szia Harry.-köszöntöttem miközben tekintetem ismét Zaynre szegeződött akinek könnyei sorban hullottak gyönyörű csokibarna szemeiből.
-Mi az eredmény?-kérdezte Liam még nálam is türelmetlenebbül.
-A baba-kezdett bele Harry rekedt hangon.-Zayné volt.
Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe ebben a pillanatban. Megállíthatatlan zokogásba kezdtem. Az agyam elborult teljesen. Nem érdekelt ki volt mellettem. Ordítottam, kapálóztam, mint egy nem normális. Égtem belülről.
-Alice.-sietett hozzám azonnal Zayn.-Alice kérlek nyugodj meg!-fogott le, majd rám nehezedett. Éreztem férfias illatát ami rögtön megnyugtatott. Ez a fajta közelség mindig jót tett nekem.
Arcát a nyakamba fúrta, kezeinket pedig összekulcsolta. Szíverésem egyre nyugodtabbá vált.
-Miért?-suttogtam.-Miért történt mindez?-nedves arcomat Harry felé fordítottam aki csak állt és nézett kifejezéstelen arccal. Szemei vérben voltak.
-Sajnálom Al.-morogta, majd elindult az ajtó felé.
-Hová mész?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Nincs semmi közöm hozzád ezután.-nézett vissza egyenesen a szemembe.-Már csak a bajt idézném. Elmegyek.
-Harry!-kiabáltam. Nem akartam, hogy így elmenjen.
-Semmi baj Drága.-szívem feldobbant.-Boldoggá fog tenni téged.-nézett Zaynre aki már egyenes háttal ült mellettem.-Én már nem tartozom ebbe a történetbe többé.-ragadta meg a kilincset.-Köszönök mindent amit kaptam tőled.-Zayn keze ökölbe szorult.-Nem  a szexre gondoltam.-reagált azonnal.-Hanem minden másra azon kívül.Nem mintha nem kívánnálak még most is.
-Harry!-horkant fel Liam.
-Te tanítottad meg nekem mi az igazán fontos az életben. Nem a pénz és a nők. Hanem a szeretet. Köszönöm Neked Alice. Mostantól mindent másképp fogok csinálni.
-Harry.-suttogtam.
-Ég veled Drága. Soha nem foglak elfelejteni.-mondta, majd lenyomta a kilincset és pár másodpercen belül el is tűnt. A gombóc egyre nagyobbra nőtt a torkomban. Nem bírtam tovább.
-Nyugodj meg Alice.-simogatta a hátamat Zayn miközben arcomról sorban potyogtak le a könnyek.
-Ő is elment.-sóhajtottam.-Örökre.
-Ez így van rendjén Al.-mondta Liam.
-Nem akartam őt is elveszíteni.-zokogtam keservesen.
-Ő nem tartozott az életünkbe Alice.-mondta Zayn. Mégis hogy gondolja ezt? Ő is mindig itt volt nekem, ha a szükségem volt rá. A barátom. Hozzám tartozik.
Már indultam volna, hogy utána rohanjak, de Zayn azonnal lefogott. Ordítottam vele.
-Nem hagyhatod elmenni! Hívd vissza! Kérlek!
-Nem lehet.-rázta a fejét miközben szeme könnyezni kezdett.
-Harry!-kiabáltam, mire megint berontott a nővér egy adag injekcióval. Nem akartam, hogy újra elaltasson. Nem akarok nyugodt lenni! Harryt akarom!-Nem! Nem!-ellenkeztem, de hiába. Zayn százszor erősebb volt, mint én. Főleg ebben az állapotban. A nővér egy szempillantás  alatt beadta a nyugtatót.  Testem rohamosan kezdett zsibbadni. Az egyedüli amit éreztem, az csakis a fájdalom volt.  Kínzó gyötrelem. Ismét.
-Ne aggódj szerelmem.-hallottam  Zayn  suttogását.-Minden rendbe fog jönni. Megígérem.
Ez volt az utolsó amit hallottam. Ezután mély álomba zuhantam.



Pár nappal később kiengedtek a kórházból. Bár otthon sem volt sokkal különb a helyzet. Sokat kellett pihennem és szinte semmit nem csinálhattam. Zaynnel  a temetést szerveztük. A lelki állapotom  napról napra romlott. Szinte senkivel nem tudtam egy normális mondatot váltani. Csak arra tudtam gondolni,  hogy pár nap múlva eltemetjük a fiamat. Az egyetlen embert aki most igazán számított nekem. Annyira szerettem volna őt a karjaimban tartani. Annyira szerettem volna Vele és a családommal boldog lenni.
-Tudod soha semmi nem lesz egyszerű.-szólalt meg mellettem Zayn aki az ágy másik végében ült.-De mi itt vagyunk egymásnak. Hogy segítsük egymást.
-Tudom. -szipogtam. -De ez szörnyű érzés. -hajtottam le a fejem, majd ismét sírni kezdtem. Zayn mellém mászott és szorosan magához ölelt.
-Tudom.-nyögött. -De idővel jobb lesz. Megígérem.
Miután végre sikerült abbahagynom a sírást, lementünk  a többiekhez. Mindenki olyan állapotban volt, mint én. Bár talán annyira rossz nem volt.
-Jól vagy Al?-kérdezte Chris.
-Nem igazán. -ráztam a fejem.
-Gyere ide! -hívott maga mellé a kanapéra.
-Ha nem haragszol, most inkább nem. Iszom egy teát. -mondtam, majd Zaynnel a konyhába sétáltunk.
-Ülj csak le. Majd én megcsinálom.
-Nem kell. Én is meg tudom. -mondtam talán kissé ingerlékenyen, majd előhúztam a szekrényből a kedvenc bögrémet,  ami nagy csörömpöléssel ért földet. Iszonyatos düh kapott el abban a pillanatban. Zayn azonnal felugrott és felkapott a padlóról mielőtt végigsétáltam volna a szilánkdarabokon. -Annyira szerencsétlen vagyok.-zokogtam a nyakába.
-Nyugodj meg Szerelmem! -suttogta. -Minden rendbe fog jönni.
-Nem! -ordítottam.-Soha többé nem fog semmi rendbe jönni!
Az utolsó amit éreztem, a puha takaró volt körülöttem. Ezután minden megszűnt.