II./Chapter twenty-four

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
Meghoztam az új részt. Remélem tetszeni fog.
Várom a véleményeket.
Jó olvasást!
HAVE FUN




-Na akkor...-fordultam felé, de mire folytattam volna, már a kanapén is ült. Mintha már nem tudom hány napja itt lenne velünk.
-Al!-szólított.-Segítenél?
-Miben?-ültem le mellé.
-Odakapcsolnád a Teletabikoz?
-Hát kicsim... sajnálom, de nekünk olyan műsorunk nincs.-szomorúan lehajtotta a fejét, mire felugrottam és rögtön vigasztalni próbáltam.- De ha gondolod, Chrisnek vannak itt még kazettái. Lehozzam őket? Meglehet, hogy találunk kedvedre valót.
-Igeeen.-mondta lelkesen.
Felrohantam és lázasan keresni kezdtem Chris holmijai közt. Amióta nálunk lakik, egyre rendetlenebb. El van lustulva. Ideje lesz beszélnem vele.
-Meg is vagy.-emeltem ki mosolyogva egy mesés kazettát a hatalmas ruhahalom alól. Fogalmam sincs, hogy mire kellett ez neki. Hogy egyáltalán minek hozta el. De most éppen jól jön. Óvatosan szedtem a lábam egymás után a lépcsőn miközben azon járt az agyam, hogy  Zayn jól van-e. De ha gond lenne biztosan felhívna. Vagyis remélem.
-Na megvaaaan?-kérdezte amint meglátott.
-Meg bizony.-mosolyogtam rá melegen. Miután betettem a kazettát, készítettem egy kis harapnivalót a meséhez. Természetesen nekem is néznem kellett, hisz Ed máshogy nem volt hajlandó odafigyelni. Mintha hosszú órák teltek volna el miközben a telefonomat a kezemben szorongatva figyeltem az óra járását. Nem lehet igaz. Hol vannak már? A telefonom hirtelen vadul rezegni kezdett. Rögtön felpattantam a helyemről.-Egy pillanat és jövök, rendben?-biccentettem felé.
-Oké.-mondta kissé feszülten.
Kirohantam a konyhába.
-Már éppen ideje volt, hogy hívj!-korholtam le.-Mi újság?-lágy szellő simogatta a mikrofon felületét.-Zayn!-síri csend.-Zayn?!-kiabáltam talán kissé hangosan mire a vonal megszakadt. Szívem oly' vadul vert, mint még soha. Bele se mertem godolni mi lesz, ha elveszítem újra. Nem. Lehetetlen. Levágtam a készüléket a konyhapultra, majd visszasétáltam a nappaliba, de a látvány mely fogadott nem volt épp biztató. Ednek nyoma sem volt. -Mi a fene folyik itt?!-tisztában voltam vele, hogy nincs senki a házban. Vagyis ezek után csak remélni tudtam. Nem volt más választásom. Fel kellett hívnom Christ. Tudom, nem a legjobbkor, de ez most kivételesen nagyon fontos. Rohantam volna vissza a konyhába mikor hirtelen valami neszre lettem figyelmes az emelet felől. A lábam földbe gyökerezett. Mozdulni sem bírtam. Remegtem.
-Micsoda kellemes meglepetés!-zendült fel mögöttem egy harsány nevetés. Meglepően ismerős nevetés.-Hogy megváltoztál.-ha ez a valaki az, akire gondolok, remélem hamar vége lesz és még ma este meghalok. Lassan fordultam át a tengelyem körül.
-Apa...-egy szakadt farmert és világoskék rövidujjú polót viselt. Egészen meggyötörtnek látszott. Fogalmam sem volt, mit tegyek. A rémület úrrá lett rajtam. Lassan hátráltam, de tudtam, hogy hiába.-Te meg hogy kerülsz ide?
-Olyan savanyú képed, mintha citromba haraptál volna. Mi az, nem is örülsz nekem?-tárta szét a karjait valószínűleg ölelésre várva, de azt tőlem várhatja.
-Őszintén szólva nem vagyok éppen a legboldogabb.
-Jaj ugyan Alice! Ami történt, az megtörtént! Ne legyél már enyire bunkó!
-Hogy micsoda?-szemeim tágra nyíltak.-Á igazad van, nem is annyira lényeges a múlt. Boruljunk egymás karjaiba és örüljünk úgy, mintha mi se történt volna!-a hangom egyre csak emelkedett. Hihetetlenül ideges voltam abban a pillanatban.
-Na látod!-mosolyodott el, majd ismét széttárta a karjait. Határozottan megráztam a fejem, majd berohantam a konyhába.-Hová, hová?!-futott utánam.
-Hagyj békén!-ordítottam rá mire elkapta a jobb kezem és magához húzott. Visszataszító volt. Feltörtek bennem az emlékek olyan vehemenciával, hogy még a könnyeim is kicsordultak.
-Hiányoztál Al!
-Ne hívj így! És én nem ismerlek téged! Te nem vagy az apám!
-Dehogynem!-hajolt közelebb.
-Eressz már el!-kiabáltam. Láttam a ráncokat a szemei alatt. Azokat a szörnyű börtönben töltött éveket. Csak nem megbánta? De persze! Annyira naiv vagy Alice!
-Nem akarsz szórakozni egy picit, kicsim?
-Nem!Nem!Nem!-ordítottam torkom szakadtából. Hol van már valaki?! Hol van Zayn?!-Mit csináltál Eddel?!-kérdeztem mérgesen mire egy kis előnyhöz jutva ellöktem magamtól.
-Semmit.
-Aha persze! Hol van?
-Az emeleten pihen.
-Mi? Pihen? Mi a...
-Nem tök mindegy?
-Nem, kurvára nem!-csapódott a bejárati ajtó. Nagy kő esett le a szívemről. Chris fülig vigyorral sétált befelé egészen addig, amíg meg nem látta a vendégünket.
-Szia fiam!-fordult felé. Chris is kővé dermedt pont ahogy én is.
-Bántottad?-kérdezte azonnal szúrós tekintettel.
-Nem.-válaszolt nyugodt hangnemmel.-Te sem öleled meg apádat?-Chris csak fintorgott egyet, majd kikerülte őt és elindult felém.-Egészen meg vagy emberesedve.-bólogatott elismerően.
-Kössz.-mondta miközben átkarolt. Azonnal belemélyesztettem a körmeimet. Még mindig féltem.-Mit akarsz itt?
-Csak eljöttelek megnézni titeket. Azt hittem, örülni fogtok nekem.
-Ja. Persze.-dünnyögtem.
-Hogy szöktél meg?-kérdezte Chris pár perc csend után mire ő elmosolyodott. Csak mosolygott és mosolygott. Nem válaszolt. Egy szót sem szólt.-Hm?
-Mit érdekel az téged?-vetette oda gúnyosan.
-Tűnj el innen!-mondta Chris indulatosan.
-Hát rendben.-sóhajtott.-De visszajövök.-nézett rám. Jobban odabújtam Chrishez.
Sarkon forult és lassan kimenetelt a házból.
-Ed.-leheltem, majd rohantam fel az emeletre. A szobánkban feküdt az ágyon.-Ed!-kiabáltam, de semmi. Chris pillanatok alatt mellettem volt.-Gyorsan!-kapkodtam.
-Nyugodj meg, nincs semmi baja!-mondta miközben ellenőrizte, hogy tényleg úgy van-e.-Altatót adott neki.
-És mikor fog felébredni?
-Nem tudom.
-És miért nem sikított?
-Azt sem tudom.
-Jaj olyan jó, hogy itt vagy!-öleltem magamhoz.
-Ugye tudod, hogy mostantól ki sem léphetsz a házból?
-Látod, hogy ide is utánam jött.
-Hol van Zayn?-nézett körbe, mintha itt lenne, csak éppen bujkálna. Szívem majd' megszakadt.
-Mielőtt megjelent volna hívtam őt. Felvették, de senki nem szólt bele. Utána megszakadt.
-Mi a fene folyik itt Al?
-Én sem tudom Chris. De az biztos, hogy a nyugalmunk nem tartott sokáig.-hajtottam le a fejem.
-Felhívom a rendőrséget.
-Én pedig megpróbálom újra Zaynt.
A nap hátralévő részében nem csináltam mást, csak telefonáltam. A végére Zayn  már ki volt kapcsolva, Liam pedig nem vette. Még mindig. Erős pánikérzet vett rajtam erőt. Nem tudtam kihez fordulhatnék segítségért. Aztán bevillant.
Mi van, ha ezek az emberek akik elijesztették Edet és eltűntették Zaynéket nem is anyira idegenek. Mi van, ha csak kerestek valakit aki meglépett előlük. Vagy lehet Zaynt keresték? De akkor miért mentek Edékhez? Nem értem. Nincs összefüggés. Igazából csak találgatni tudok. És ami a legfontosabb. Vajon apának van köze ehhez az egészhez? Vagy csak egészen véletlenül keveredett ebbe a történetbe?
Mindegy is. Most az egyetlen reménységem, aki segíteni tud nekem, az Harry. Ő benne volt mindenben. Fel kell hívnom őt.
Villámgyorsan tárcsáztam az ő neve alatt futó számot. Nagyon bíztam benne, hogy még érvényes. Kicseng!
-Haló!-dörmögő hangja semmit nem változott.
-Harry!-kiáltottam könnyes szemmel.-Segítened kell!