II./Chapter twenty-one

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)
Ne haragudjatok, hogy késve,  de itt van az új rész. 
Remélem tetszeni fog. 
Jó olvasást! 
HAVE FUN! :D






Nagy figyelemmel kísértem arckifejezésüket. Harry jött be, majd utána Zayn. Harry hosszú fekete kabátot viselt fekete farmerral és csizmával. Felsője pedig hófehér volt melyen szinte átlátszódtak gyönyörű tetoválasai. Haja kusza volt, arca pedig még annál is megviseltebb. Mindkettő könnyes szemmel állt az ágy elé. Szívem vadul püfölte a mellkasomat miközben arra vártam, hogy valamelyikőjük végre megszólaljon. De nem tették. Idegesen markolták az ágy támláját.
-Na?-kérdeztem rekedt hangon.
-Szia Al!-nézett rám hirtelen Harry.
-Szia Harry.-köszöntöttem miközben tekintetem ismét Zaynre szegeződött akinek könnyei sorban hullottak gyönyörű csokibarna szemeiből.
-Mi az eredmény?-kérdezte Liam még nálam is türelmetlenebbül.
-A baba-kezdett bele Harry rekedt hangon.-Zayné volt.
Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe ebben a pillanatban. Megállíthatatlan zokogásba kezdtem. Az agyam elborult teljesen. Nem érdekelt ki volt mellettem. Ordítottam, kapálóztam, mint egy nem normális. Égtem belülről.
-Alice.-sietett hozzám azonnal Zayn.-Alice kérlek nyugodj meg!-fogott le, majd rám nehezedett. Éreztem férfias illatát ami rögtön megnyugtatott. Ez a fajta közelség mindig jót tett nekem.
Arcát a nyakamba fúrta, kezeinket pedig összekulcsolta. Szíverésem egyre nyugodtabbá vált.
-Miért?-suttogtam.-Miért történt mindez?-nedves arcomat Harry felé fordítottam aki csak állt és nézett kifejezéstelen arccal. Szemei vérben voltak.
-Sajnálom Al.-morogta, majd elindult az ajtó felé.
-Hová mész?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Nincs semmi közöm hozzád ezután.-nézett vissza egyenesen a szemembe.-Már csak a bajt idézném. Elmegyek.
-Harry!-kiabáltam. Nem akartam, hogy így elmenjen.
-Semmi baj Drága.-szívem feldobbant.-Boldoggá fog tenni téged.-nézett Zaynre aki már egyenes háttal ült mellettem.-Én már nem tartozom ebbe a történetbe többé.-ragadta meg a kilincset.-Köszönök mindent amit kaptam tőled.-Zayn keze ökölbe szorult.-Nem  a szexre gondoltam.-reagált azonnal.-Hanem minden másra azon kívül.Nem mintha nem kívánnálak még most is.
-Harry!-horkant fel Liam.
-Te tanítottad meg nekem mi az igazán fontos az életben. Nem a pénz és a nők. Hanem a szeretet. Köszönöm Neked Alice. Mostantól mindent másképp fogok csinálni.
-Harry.-suttogtam.
-Ég veled Drága. Soha nem foglak elfelejteni.-mondta, majd lenyomta a kilincset és pár másodpercen belül el is tűnt. A gombóc egyre nagyobbra nőtt a torkomban. Nem bírtam tovább.
-Nyugodj meg Alice.-simogatta a hátamat Zayn miközben arcomról sorban potyogtak le a könnyek.
-Ő is elment.-sóhajtottam.-Örökre.
-Ez így van rendjén Al.-mondta Liam.
-Nem akartam őt is elveszíteni.-zokogtam keservesen.
-Ő nem tartozott az életünkbe Alice.-mondta Zayn. Mégis hogy gondolja ezt? Ő is mindig itt volt nekem, ha a szükségem volt rá. A barátom. Hozzám tartozik.
Már indultam volna, hogy utána rohanjak, de Zayn azonnal lefogott. Ordítottam vele.
-Nem hagyhatod elmenni! Hívd vissza! Kérlek!
-Nem lehet.-rázta a fejét miközben szeme könnyezni kezdett.
-Harry!-kiabáltam, mire megint berontott a nővér egy adag injekcióval. Nem akartam, hogy újra elaltasson. Nem akarok nyugodt lenni! Harryt akarom!-Nem! Nem!-ellenkeztem, de hiába. Zayn százszor erősebb volt, mint én. Főleg ebben az állapotban. A nővér egy szempillantás  alatt beadta a nyugtatót.  Testem rohamosan kezdett zsibbadni. Az egyedüli amit éreztem, az csakis a fájdalom volt.  Kínzó gyötrelem. Ismét.
-Ne aggódj szerelmem.-hallottam  Zayn  suttogását.-Minden rendbe fog jönni. Megígérem.
Ez volt az utolsó amit hallottam. Ezután mély álomba zuhantam.



Pár nappal később kiengedtek a kórházból. Bár otthon sem volt sokkal különb a helyzet. Sokat kellett pihennem és szinte semmit nem csinálhattam. Zaynnel  a temetést szerveztük. A lelki állapotom  napról napra romlott. Szinte senkivel nem tudtam egy normális mondatot váltani. Csak arra tudtam gondolni,  hogy pár nap múlva eltemetjük a fiamat. Az egyetlen embert aki most igazán számított nekem. Annyira szerettem volna őt a karjaimban tartani. Annyira szerettem volna Vele és a családommal boldog lenni.
-Tudod soha semmi nem lesz egyszerű.-szólalt meg mellettem Zayn aki az ágy másik végében ült.-De mi itt vagyunk egymásnak. Hogy segítsük egymást.
-Tudom. -szipogtam. -De ez szörnyű érzés. -hajtottam le a fejem, majd ismét sírni kezdtem. Zayn mellém mászott és szorosan magához ölelt.
-Tudom.-nyögött. -De idővel jobb lesz. Megígérem.
Miután végre sikerült abbahagynom a sírást, lementünk  a többiekhez. Mindenki olyan állapotban volt, mint én. Bár talán annyira rossz nem volt.
-Jól vagy Al?-kérdezte Chris.
-Nem igazán. -ráztam a fejem.
-Gyere ide! -hívott maga mellé a kanapéra.
-Ha nem haragszol, most inkább nem. Iszom egy teát. -mondtam, majd Zaynnel a konyhába sétáltunk.
-Ülj csak le. Majd én megcsinálom.
-Nem kell. Én is meg tudom. -mondtam talán kissé ingerlékenyen, majd előhúztam a szekrényből a kedvenc bögrémet,  ami nagy csörömpöléssel ért földet. Iszonyatos düh kapott el abban a pillanatban. Zayn azonnal felugrott és felkapott a padlóról mielőtt végigsétáltam volna a szilánkdarabokon. -Annyira szerencsétlen vagyok.-zokogtam a nyakába.
-Nyugodj meg Szerelmem! -suttogta. -Minden rendbe fog jönni.
-Nem! -ordítottam.-Soha többé nem fog semmi rendbe jönni!
Az utolsó amit éreztem, a puha takaró volt körülöttem. Ezután minden megszűnt.