Chapter forty-one

SZiasztok!!!:)
A mai hét rettenetesen telt....nem tudom,de nagyon elfáradtam!Remélem ti jobban éreztétek magatokat!
De miután megláttam,hogy egy új feliratkozóm van,rögtön jobb kedvem lett!Köszöntünk köreinkben!:)
Jó olvasást!Kommenteket ne feledjétek!:D














Miután a gép teljes mértékben rabul rejtette az elmémet,gyorsan eltelt a délután.Vicces oldalakat nézegettem,sztorikat olvasgattam aztán facebookra is felnéztem.A gyomrom végig görcsben volt.Állandóan az este járt az eszemben.Hogy milyen lesz.Hová megyünk egyáltalán.
Most jut eszembe,hogy Chrisnek még nem is szóltam erről az egészről.
-CHRIIIIIIS!!!!-ordítottam.
-Igen?-nyitott be a szobába nagy szemekkel.Már megszokhatta volna.
-Este elmegyek Zaynnel.
-Hová?
-Elvisz...vacsorázni.
-Aha!Hát akkor úgy tűnik egyedül leszek.
-De aztán haza jövök!
-Ajánlom is!
-Hidd el!Zayn mellett nem eshet bajom!-ebben már biztos voltam.
-Minden férfi ugyanolyan!
-Te meg olyan vagy,mint egy lány!-nevettem.-Azzal a kis fintorral az arcodon!
-Tudod mit?!Egy percig sem érdekelsz!-fordított hátat,mire még nagyobb nevetésbe kezdtem.
-Mint egy aggódó anya!
-Mondjuk mert féltelek?!-fordult vissza mérgesen.
-Ne haragudj!-hajtottam le a fejem bűnbánóan.-Tudom!
-Megígértem Anyának.
-Mi?Mit?-kérdeztem zaklatottan.
-Semmit!-fordított hátat,majd kitrappolt a szobából.
-Chris!-sikítottam utána,majd felpattantam a székemről.-Chris!-ismételtem magam miközben próbáltam utolérni.-Hallod?!Állj meg!-ahogy kétségbeesetten próbáltam kiszedni belőle az igazságot,éreztem,ahogy a könny teljesen ellepi a szememet.Az arcomon sorban szánkáztak végig a könnycseppek.-Hallod?!-fordítottam magam felé.-Ne csináld ezt velem!
-Alice hagyjuk!
-Nem!-ellenkeztem rögtön.-Ezt nem hagyom annyiban.Túl fontos számomra.Gyerünk!Ki vele!


*visszatekintés*


Chris szsz.:

-Chris én félek!-bújt hozzám a kis Alice miközben mindkét kezével a pulóverem alját szorongatta.A szobájában voltunk elbújva az ágy melletti sarokban.Idétlen gyerekes gondolat volt.Simán ránk talált volna,ha keresett volna.Ami nem volt túl gyakori,kivéve,ha Alicet kereste.Olyankor nem a sarokba szoktunk elbújni.
-Ne félj Hercegnőm!Megvédelek!
Alice zokogva borult a vállamra miközben az egyre hangosabb sikolyok  sorra követték egymást.
-Nyugodj meg!-suttogtam.
-Megint bántja?-nézett fel rám könnytől csillogó szemeivel,amitől nekem is sírhatnékom támadt.
Nem tudtam válaszolni.Erősebben szorítottam magamhoz remegő,törékeny testét.Annak ellenére,hogy még kislány nagyon is tisztában van azzal,mi történik körülötte.-Chris!-suttogta erőltetetten.
-Tessék!
-Nem hallom....Nem hallom a sikítást.
-Mindjárt jövök!-engedtem el,de ő továbbra is ragaszkodóan ölelte körül a csípőmet.
-Ne!Ne hagyj egyedül!
-Csak egy pillanat!-fejtettem le karjait magamról,majd felálltam.-Bújj az ágy alá!
Szó nélkül engedelmeskedett a kérésemnek,én pedig lassan végiglépdeltem a folyosón,mikor hirtelen meghallottam a bejárati ajtó csapódádását.Elment...
Rohantam a pince felé.Tudtam,hogy ott lesz.Mindig is oda hurcolta le,ha bántalmazni akarta.Persze erről Alice nem tud.Kettesével szedtem a lépcsőt,mint az eszeveszett miközben csak arra tudtam gondolni,mekkora fájdalmat okozott neki megint.
-Anya!-kiáltottam fel mikor megláttam merev testét a hideg padlón szétterülve.
-Chris!-nyögte erőltetetten.-Kisfiam!-nyújtotta ki remegő kezét felém.
-Anya!-térdeltem le mellé,majd ujjaimat csuklója köré fontam,másik kezemet pedig arcára simítottam.
-Alice!Alice!
-Biztonságban van!Ne aggódj!-mondtam miközben végigmértem őt.Arca teljesen össze volt törve lila foltokkal.Felduzzadt ajkából szivárgott a vöröslő vér.Alig bírta nyitva tartani a szemeit.A szívem szakadt meg gyengesége láttán.
-Aaaa!-kiáltott fel hirtelen,mire felugrottam.-Ne!-ellenkezett rögtön amint meglátta a telefont a kezemben.
-De...
-Már nincs....értelme.-lehelte.-Chris!-ragadta meg a nadrágomat,majd ismét lehajoltam hozzá.-Meg kell ígérned nekem valamit!
-Bármit Anya!-suttogtam halkan egy könnycsepp kíséretében.
-Vigyázz....Alicere!-mellkasa egyre gyorsabban mozgott fel s le ahogy a szavakkal küzdött.A látvány hatása elég is volt ahhoz,hogy tárcsázzam a mentők számát.-Megígérem!-szorítottam meg a kezét erősen.Majd amikor a vonal életbe lépet,mellkasa már nem mozgott.-Anya!-ráztam meg a vállát.-Anya!-mondtam hangosabban.
-Haló!Tessék!-hallottam a vonal másik végéről.
-Anya!!-zokogtam felette miközben a telefon kihullott a kezeim közül.-Nem!-öleltem magamhoz.
-Van ott valaki kérem?!
-Istenem segíts!-sírtam tovább ahogy élettelen testét az enyémhez szorítottam.-Nem halhatsz meg!-semmi válasz.-ANYA!-kiáltottam utoljára mielőtt tudatosult volna bennem:többé már nem fog visszaszólni.

*visszatekintés vége*

Mereven néztem Alicet ahogy a könnyek végigszántották piros orcáját.Nem igazán beszéltünk Anya haláláról mióta Apa börtönbe került.Nem is szerettem felhozni a témát.Túl fájdalmas volt számára.Ahogy az én számomra  is...
-A te hibád....-suttogta,mire én felkaptam a fejem.
-Tessék?-hajoltam hozzá közelebb.
-Miattad halt meg Anya!-nézett a szemembe keserű arcot vágva.
-Mi?!Mégis hogy mondhatsz ilyet?!-pattantam fel idegességemben.
-Ha  időben felhívod a mentőket,akkor még most is élne!
-Ne próbálj engem hibáztatni!
-De igenis a TE hibád!-ordította az arcomba,majd felállt és kirohant a szobából.Én pedig csak csodálkozva álltam tovább az ágy mellett  azon gondolkozva,vajon helyesen cselekedtem-e.


Alice szsz.:

Majd szétrobbantam a dühtől miközben durván kivágva az ajtót rohantam végig az utcai járdán.Nem hiszem el,hogy ezt eddig képes volt eltitkolni előlem!A saját HÚGA elől!
-Nem hiszem el!-kiáltottam ,majd egy hatalmasat rúgtam a mellettem lévő kukába,ami mellesleg semmit sem ártott nekem. De a dühömet valamin le kellett vezetnem.Elegem volt  már mindenből és mindenkiből.Csak egy kis nyugalmat szerettem volna mindazok után,amiken keresztül mentem.De lassan be kell látnom,hogy számomra ez valamiért lehetetlen.Valaminek mindig az utamba kell állnia.
Összegörnyedtem a járdaszegélyen és ott folytattam a sírást.Nem érdekelt,hogy ki lát és ki nem.Erre most nagyon nagy szükségem volt.Már egy ideje ott ülhettem mikor hirtelen valaki megszólított.
-Minden rendben Hölgyem?
Hölgyem?Na megint hány éves fazonba botlottam bele?!Ugyanis a mai világban már egyik seggfej sem tud udvarias lenni,csakis az idősek,akik ilyenkor már bent ülnek a kényelmes foteljükben a TV előtt kötőtűvel a kezükben.Akkor vajon ki lehet ez?Lélegzetemet egyenletessé téve lassan felnéztem a mellettem álló idegenre.
-Igen!-válaszoltam miközben jobban szemügyre vettem az ijesztően ismerős arcot.
-Alice te vagy az?
-David?
-Mit keresel itt ilyenkor?
-Hosszú történet.-sóhajtottam.
-Ráérek.
-Nem szeretnék beszélni róla.
-Hát...rendben!Ne kísérjelek haza?
-Nem megyek haza!-szögeztem le azonnal.
-Miért?
-Mert....mert nem és kész!Csak hagyj egyedül kérlek!
-Nem tehetem.
-Ezt meg hogy érted?
-Zayn nem örülne neki,ha megtudná,hogy  csak így itt hagytalak.
Zayn!A francba!
-Hány óra van David?!
-Kilenc.-mondta miután ránézett az órájára.
-A francba!-felpattantam a földről és rohanni kezdtem hazafelé. Hát nem elfelejtettem??!!
-Alice várj!-hallottam a hátam mögül.Nem!Most nem lehet!Zayn!Zayn!O a legfontosabb!
Miközben próbáltam ügyelni,nehogy elessek a saját lábamban,megpillantottam a fekete kocsit a ház előtt.Már biztosan halálra aggódta magát miattam.
-Zayn!-kiabáltam amint beléptem.
-Alice!-pattant fel a kanapéról,majd a karjaiba vett.Erősen szorított magához.-Istenem!-sóhajtotta,majd egy nagyot szippantott a hajam illatából.-Hol a francban voltál?
-Zayn!-ismételtem a nevét újra és újra miközben karjaimmal átfogtam a derekát.Semmi mást nem akartam ebben a pillanatban csakis vele lenni.És érezi őt.-Ne haragudj!-zokogtam.-Teljesen kiment a fejemből.
-Semmi baj!-hajolt le hozzám.-Chris elmondta mi történt.
Kezeim ökölbe szorultak ahogy visszaemlékeztem az elmúlt órákban elhangzott dolgokra. Minden egyes szóra pontosan emlékszem amit mondott.
-Héj!Nyugodj meg!-simogatta a hátamat.
-Menjünk innen!-mondtam mérgesen ahogy Zayn válla felett megpillantottam Chris aggódó arcát.-Vigyél el!-temettem arcomat a mellkasába.-Kérlek.
Szemem sarkából láttam ahogy Chris egy aprót bólint Zayn engedélykérésére.Soha többé nem akarom,hogy vigyázzon rám!Hogy bármiért is engedélyt kelljen kérni tőle akár Zaynnek,akár nekem.Soha többé!Látni sem akarom!
A következő pillanatban már csak azt érzékeltem,hogy a kocsiban ülök miközben Zayn puha csókokat  lehel a szám sarkára.A nyugodtság,mely abban a pillanatban a lelkembe költözött,igencsak szokatlan volt.Ez az,ami hiányzik az életemből.