II./Chapter thirty-nine

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Meghoztam a következő részt sajnos egy hét késéssel. Remélem nem haragszotok miatta. Jó szórakozást! HAVE FUN!

Talán akkor láttam utoljára ilyen állapotban Harryt, amikor a hotelba mentem utána. De lehet, hogy ez most egy fokkal rosszabb. 

-Helyezd magad kényelembe.-intett a kanapé felé.

-Köszönöm, inkább nem. 

-Akkor ácsorogj csak ott.-mondta miközben szinte "lezuhant" a kanapéra.-Minek jöttél?-nézett a szemembe. Ijesztő volt a tekintete. Most először feszélyezett voltam a társaságában a félelem miatt.

-Nem is tudom. Jobb ha most megyek.-fordultam volna meg, mikor utánam szólt.

-Ne menj el kérlek! Alice muszáj mondanom neked valamit, mert már nem bírom magamban tartani. Egyszerűen beleőrülök ebbe a helyzetbe.

-Harry én...

-Csak hallgass meg kérlek.-intett le. Ahhoz képest, amilyen állapotban volt, egész érthetően kommunikált.-Amikor először megláttalak, nem gondoltam, hogy ilyen érzéseket fogsz kiváltani belőlem. Olyan más vagy, mint a többi lány és én akarlak téged mindenkinél jobban.-szívem összeszorult.-Olyan dolgokra ébresztettél rá, amiket eddig egyáltalán nem tartottam fontosnak. Tudom, hogy a kettőnk kapcsolata elég....-nagyot sóhajtott.-furán indult.-már nem fájó szívvel gondolok vissza azokra az időkre, amikor Harry a kelleténél is több fájdalmat okozott nekem.-De úgy érzem, azóta teljesen más ember vagyok. Jobb ember. 

-Ebben én is teljesen biztos vagyok. 

-Van esélyem arra, hogy engem válassz?

-Sajnálom.-hajtottam le a fejem.

-Tudom, hogy szeretsz engem!

-Én....

-Ne tagadd!-állt fel, majd közelíteni kezdett felém. Mikor hirtelen már nem tudtam tovább hátrálni, felnéztem rá. Kétségbeesett volt. 

-Én Zaynt szeretem.-suttogtam.

-Nem teheted ezt velem.-mondta miközben megtámaszkodott a fejem mellett a falon.

-Fontos vagy nekem Harry!-simítottam a kezemet az arcára.-Nem bírnám ki, ha elveszítenélek, úgyhogy kérlek!-néztem a szemébe.-Ne kényszeríts, hogy válasszak. Nem tudnám megtenni.

-Én meg nem tudok így élni.-tekintete megváltozott. -El kell tűnnöm innen. Nem akarlak látni többé.

-Ne menj el kérlek!-ragadtam meg a kezét amint megfordult.-Én azt akarom, hogy maradj itt velünk.

-Veletek?-hangjából mélységes gúny hallatszott.-Ezt mégis hogy gondolod?

-Én nem tudom, csak kérlek, ne menj el.-szemeim már úsztak a könnyben miközben kétségbeesetten próbáltam visszatartani Harryt.

-A bőgéssel semmit nem fogsz elérni.-hátat fordított, majd visszasétált a kanapéhoz.

-Tudom, hogy te is egész délután itt bőgtél!-vágtam vissza sértődötten. Teste megfeszült. 

-Mintha érdekelne.-suttogta.

-Igen is érdekel, szerinted miért vagyok itt?!-szinte már kiabáltam.

-Nem tudom, úgyhogy beszélhetnél végre, hogy aztán elhúzhassak innen!

-Terhes vagyok!

Harry tekintete fagyossá vált. Mintha összedőlt volna benne egy világ. Szörnyen bántott a tudat, hogy mit érezhet most.

-Ezek után akkor...-nagy levegőt vett.-nincs is miről beszélnünk.

Megragadta a kabátját, majd öltözködni kezdett. Kétségbeestem. Nem tudtam elképzelni, hogy mire lehet képes ebben az állapotban. Nem akartam, hogy kárt tegyen magában, vagy bárki másban. Minden erőmmel próbáltam őt visszatartani, kevés sikerrel. Fogta a hatalmas bőröndjét és elment. Itt hagyott. Ezúttal talán örökre. 

Hangos zajjal csapódott be mögöttem az ajtó miután beléptem a házba. Zayn sehol nem volt, úgyhogy bátran folytattam tovább a sírást, ahogy az elmúlt fél órában is tettem. Nem tudom elhinni, hogy ez történt. Annyira szerettem volna, ha minden jól alakul. Egy röpke pillanatra teljesen tökéletesnek is tűnt minden. Aztán puff...összeomlott. Akárcsak a lelkem. Annyira kétségbeesetten próbáltam megmenteni ezt a helyzetet. Elbuktam.

-Al, te vagy az?-lépdelt lefelé Zayn a lépcsőn.

-Én vagyok igen.-válaszoltam miközben gyorsan letöröltem a könnyeimet. De hiába. Zayn jól látta, hogy mi a helyzet.-Elment.

-Biztos vagy benne?-ölelt magához szorosan.

-Igen, ezúttal biztos vagyok benne.

-Talán így mindenkinek jobb.

-Nekem nem!-húzódtam el tőle mérgesen.-Hát nem érted, hogy ő is ugyanolyan fontos nekem, mint te vagy?!

-Sajnálom.-sóhajtotta.

-Szerettem volna, ha minden tökéletes! Ahogy elképzeltük.-hajtottam le a fejem.

-Sajnos a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy szeretnénk.

-Nekem valahogy sosem alakulnak úgy.-nyögtem keservesen, majd fogtam magam és nekiláttam a mosogatásnak. Meg kell békélnem a helyzettel, hogy Harry nem akarta ezt az egészet. Hogyha jobban belegondolok, meg is tudom érteni. Csak egyszerűen nem vagyok képes elengedni őt.